Zúgott, sistergett a pályaudvar; valami lármás tiszteletlenség szállt és visszhangzott fölém, az utazás egész zenekari szólama. Mikor leszálltam ifjúságom helyszínére, úgy éreztem, hogy nem is emberek várnak rám, hanem ez a harsogó, gyönyörű és félelmetes erkély a múltamból, az otthonom. Gyermekkoromban és iskola után gyakran jártunk ide, hogy részesei legyünk ennek a zajos önkívületnek, hogy lássuk az új mozdonyokat, lássunk valamit Párizsból, Berlinből, Svájcból. És embereket, urakat, másokat, idegeneket, sorsokat. Első eszmélésemben férfit láttam és nőt, kik a felcicomázott bűnben vegyültek el a tömegben. Egy mozdony még füstölt és fújtatott, jól öltözött hordárok szaladtak a bőröndökkel, s mindegyikben egy bőröndnyi vágy, remény vagy bűn volt gondosan összehajtogatva.
Most, mikor leszálltam, ismerős szempáron akadt fel a tekintetem. Igen, ő volt. Megőszülve, félig kopaszon és lesoványodva. De ő volt, biccentett, nevemen szólított. Kezet nyújtott.
- Szervusz!
- Szervusz, Pali! – mondtam, s ahogy megállt, visszaadta azt a régi érzékenységemet, mely itt veszett el azon a háborús hajnalon.
Nagyon régen az apám azt mondta, hogy minden megállás és indulás az élet jelképe.
A Keleti nagy, sárga és impozáns épület volt, mely mint egy vén fazék, lepattogzott zománccal, horpadtan és foltozottan főzött egybe sorsokat és embereket. Állomásközeli gyerekek voltunk, kezdtük érteni a világnak ezt a furcsa-titokzatos rendjét, s gyakran beszöktünk ide. Cipők és bőröndök nyikorgásával elszánkázó napok közt idősödtem apám szavaihoz. Vastagodó sejtelmem volt e körforgásról, az útról, a sorsunk naprendszeréről, hogy minden állomás, mint egy örök gyomorbajos szervezet elnyeli és felkérődzi a sorsokat.
Aztán jött a háború, s hirtelen annak láttam az embert, ami; pusztulásra csomagolt eleven húsnak és pólyában hazatérő húsdaraboknak.
Az iskolában sokat beszéltünk a frontok állásáról, s szinte mindenkinek volt katonája. És a legtöbbeknek halottja vagy sebesültje. De innen, ahol egy-egy iskolai verekedés néhány horzsolást és leszakadt gombot jelentett, az első hónapokban a háború csak groteszk képzelgés volt. A fiúk arról meséltek, hogy az apjuk hány oroszt ölt meg, testvéreik hány szerbbel végeztek.
Pali, a barátom, magas, szeplős fiú volt, egy délelőttön a fülembe súgta:
- Szökjünk ki a Keletibe! Hajnalban!
- Megőrültél! Így is keveset alszom, ráadásul hideg is van már ilyenkor…
A dadogásomba vágott:
- Holnap hozzák meg az elesetteket. A frontról. Ez, öregem, olyasmi, amit egyszer van lehetőséged látni!
Megrémítettek a szavai. Hevesen tiltakoztam; szitkozódva magamra hagyott. Egész éjjel kínzott a kíváncsiság.
De a hajnal mégis felkukorékolt. A vonat már bent állt. Maszkos, vöröskeresztes karszalagú férfiak ügyelték a koporsókat. A hordárok kétkerekű járművel tolták be őket a váróterembe, ahol kordon mögött tartották a hozzátartozókat. A sírások különös fortissimója alig hatott meg minket, felhevült, félős csalókat.
- Ugye, megmondtam, hogy jó lesz! - fogta meg a vállam Pali, s gyáván suttogott.
- Ebben mi a jó?
- Nézd a koporsókat! Ennyit egy helyen! És mindbe egy nagy fadarabot szögeltek, hogy nehéznek tűnjenek! Ha beléjük látnék! Valamelyikben csak törzs van, vagy csak egy kar, egy láb és a fej. Meg kellene nézni egyet! Nézd, ott el tudunk rejtőzni!
- Bolond vagy!
- Te meg gyáva! Már megbántam…
És elrugaszkodott, egészen le, a halál feketén füttyögő oratóriumába, bujkálva, tekeregve, csúszva, mint egy kígyó.
Rosszul lettem, úgy támolyogtam ki a hajnali szélben, mely mintha maga is zászló lenne, vörösen lobogott a pályaudvar felett.
Ahogy magamhoz tértem, hazaindultam. Kriptahideg szél süvített. Hirtelen ismerős alak szédelgett felém. Pali volt. A szeme eltűnt az arcában, mintha a szomorúság beszippantotta volna az agyába, hogy ne lássa a valóságot.
- Hát te? – kérdeztem.
- Hagyj! Menj haza! Ne láss így! És ne lásd! – dadogta felém.
Egész teste, mint egy óvatos felkiáltójel, úgy állt, rázkódott, majd összecsuklott. Megértettem. Hirtelen megperzselt a kíváncsiság. De ő belém kapaszkodott.
- Ne! Nem akarom! Nem akarom, hogy nevess! Hogy kiröhögj!
- Nem röhögök. Min kellene?
- Az apám! Nem láthatja senki! Nem is Ő! Csak a keze. Az, ami nem égett meg! Ami nem fekete!
Percek teltek el, mire a szavait, görcsös vonyítását, mely inkább egy állatéhoz volt hasonlatos, felfogtam. Hirtelen rám támadt. Az ölelés fegyverével. Ez másfajta háború volt. Ilyennek kellett volna lennie ott, messze is. Megkarmolt, ahogy szorított, és a karjai acélsodronyként húztak, szorítottak, gömbölyítettek hozzá. A könnye és a nyála egybefolyt, néha fuldoklott.
Mi, akik apát, testvért vesztettünk, szinte mindent elvesztettünk, ott álltunk a Keleti hatalmas temploma alatt sírva, két gyermekkorú agg, s néhány perc alatt megtanultuk az életet.
- Minden rendben Veled? – kérdeztem.
- Igen, azt hiszem. És Te?
- Ahogy régen – válaszoltam.
Biccentett, bólintottam. És mentünk tovább az úton más állomások felé, de örökre itt is maradva és itt hagyva egy megtalált poggyászt, a gyermekkorunkat.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
