Karácsony előtti héten történt, ahogy gyermekkorom idején hazafelé megyek, csődületet látok a házunk előtt. Szürke, félhangosan csámcsogó emberi iszapot.
Tizenkét lakásos sárga bérházban laktunk, félhomályos lépcsőházzal, mely mindig ebben a sejtelmes színködben soványodott keskeny betonlépcsővé, fekete korláttá, sunyin pislogó ablakokká. Ha iskolába indultam, az elvesztegetett reggel aranyát láttam a falakon, ha délután jöttem haza, a kiásottét. Ami másé, sosem az enyém. Sokszor azt éreztem, semmi nem az enyém. Anyám sem, akit mindig megállítottak az utcán egy beszélgetésre, segítésre hívtak, berendeltek a munkahelyére, megkértek, főzésre, beteggondozásra. Akitől elvették azt az időt, hogy anya lehessen, az én anyám, s feleség lehessen, apámé. Így nem voltam gyermek, s apám sem tudta megmutatni, milyen a családjáról gondoskodó férj. Mindig zavarban volt és a homlokát simogatta, mikor kérdezték, hogy van a kedves családja. Apám pedig, ha egyáltalán hazajött, cigarettafüsttől megvastagodva, kicsit támolyogva, a gondolataival összekent arcával ült a vacsoraasztal mellett. És szótlan volt, csak egy ijedt nagy nézés, egy füstfelhő, melyben ideges tekintete lebegett néha felém, de legtöbbször inkább a semmibe.
Azon a délutánon az öreg Májer bácsit rakták éppen a mentőautóba, s a menthetetlenül rossz kedélyű emberek úgy néztek rá, mintha már a temetési menetére sorakoznának fel. Az asszonyok látszataggódása és a férfiak lapos pillantása már akkor undort keltett bennem. De egy pillanatra összeakadt az öreggel a tekintetünk.
A gyermeke a háborúban halt meg, a felesége elhagyta valami felkapaszkodott hivatalnok miatt, akinek háza és autója is volt, s az öreg Májernek itt hagyta a falakat, lompos ruháit, a konyha ételszagos rémületét és néhány Schubert-lemezt. Úgy nézett rám most, mint aki egy tizenkét éves gyermektől vár valamiféle csodát. Vagy csak vigaszt.
Miután eloszlott a tömeg, a csend, a közöny csendje szállt a házak fölé, az árnyékok kihízták az utcát, vagy inkább belehízták magukat és este lett. Vajon mi lehet az öreggel, ezzel az okos-magányos, sokat beszélő és hosszan hallgatni tudó vénséggel? Mindig mesélt a „ketyegőjéről”, mely kopik, álmosodik, s egyszer a túlvilágra alussza magát, ha majd megáll. Hallgatóztam, hátha ideketyeg a városvégről ez a szív, de csak apám ment részegen neki az asztalnak, hogy néhány ott hagyott dolog hangos csörömpöléssel zuhanjon a földre.
Hirtelen az a magány tört rám, amit Májer bácsi negyven év óta nevelgetett magában, s bennem még csak egy zsenge gyomnövényként szunnyadt. Az este bepislogott az ablakomon nagy üvegszemével, a holddal.
Elkezdődött a karácsonyi szünet, s egyedül voltam a lakásban. Aztán elhatároztam, bemegyek a kórházba. A bérletem még néhány napig érvényes volt. Elindultam. Meglepetten vettem észre, hogy este hó esett, s hirtelen minden fehér lett, olyan érzékin tiszta, nyugodt és szomorú. Pedig a napfény hangosan sikoltozva szánkózott át a tájon, milliárdnyi szikra gyúlt a havon, s a tetőkről hosszan bámult a világra a tél szelíd és zajtalan derűje.
A kórház csendes volt, és a kinti szabad fehérség után ez a művi, erősen megvilágított, mégis tompa fehérség elbizonytalanított. Félelemmel gondoltam arra, hogy egyszer majd apám és anyám és én, magam is egy ilyen helyen végzi.
Az öreg Majer behunyt szemmel feküdt az ablakhoz közel, mint valami sarokba hajított szemét, mely csendes bódultságában észrevétlen akart maradni. A kórház olyan volt a számomra, mintha az emberek el akarnának bújni a halál elől, pedig a halál már megjelölte mindannyiukat: minden csupa májfoltos kéz, megnyúlt körmök, ráncos bőr, beesett mellkas, hosszan ágaskodó orr és lábfej. A halál nagy seregszemléje.
Mikor odahúztam a kis kórházi széket, az öreg megriadt, ijedten pislogott, aztán megnyugodott, hogy csak én vagyok.
- Csak én vagyok, Májer bácsi – mondtam együttérzőn.
- Hogy vagy, kisfiam? – kérdezte, s nekem mindig groteszk jelenség volt, mikor a beteg érdeklődik az egészséges hogylétéről.
- Én jól vagyok, és a bácsi?
- Én is… tűrhetőn. Csak hiányzik az otthon.
- És mikor… - elakadtak a szavaim.
Mikor jön haza, hazajön-e egyáltalán. És van-e otthon, s otthon-e néhány fal, piszkos ablak, megsárgult könyv, karcos lemez, rozzant lemezjátszó.
- Sokféle mikor van sokféle válasszal – mondta hirtelen jött kedéllyel.
Láttam, jólesett neki, hogy látogatója van, egy unokaszerű fiúcska, s büszkeséggel töltötte el a többiek irigysége.
- Karácsonykor?
- Igen, azt hiszem – válaszolt, s felbámult a mennyezetre, mintha valaki odaírta volna a választ.
- Lesz karácsonyfája?
- Nem, én már öreg vagyok ehhez. Csak gyertyát gyújtok. De már nem tudok semmit sem rendelni. Innen nem.
- Majd én rendelek, Májer bácsi. Meg édesanya is süt ilyenkor. Mondom neki, hogy magának is süssön. Vagy átjön hozzánk...
- Kedves vagy, fiam. Majd meglátjuk – mondta az öreg, de egyszerre elfátyolosodott a tekintete.
Hirtelen a szomorúság egy madárszerű figurát formázva ült a fejére. Fény volt, a háztetők fölött idesistergő napfény. Mintha beszállt volna az üvegen át, s növekedni kezdett, ahogy a felhők mögül előkóválygott a nap. Nagy, fényes madár lett belőle, mely egészen betakargatta az arcot.
- Most menned kell – szól rám egy nővér, s én elindultam bátortalan léptekkel, akit elszakítanak tízpercnyi jóságtól.
Az öreg próbált még megölelni, de már csak a csuklómat szorította meg ijedt nagy kezével, görcsös ujjaival. Rám tört valami sírásféle, s nem zavart, mert itt a kórházban nem volt feltűnő. Nem is néztek meg, hadd sírjon, hiszen a könny a kórház itala, pezsgője, fürdővize. Inkább a vidám, jókedélyű emberek felszabadult nevetgélései ejtettek zavarba, hogy ez vagy az meggyógyult, hazaengedték, nincs semmi baj. Én pedig a bajt hazavittem magammal. Apám részegen ült a konyhában, nem tudott felállni. Nem kérte, hogy segítsek, én mégis megöleltem, rángattam, húztam, vonszoltam alig élő testét, aztán nem bírtam, ott hagytam a konyhában. Most már volt okom sírni, bömbölni, kimenni a villogó, reklámoktól harsány nagyvárosba, hallgatni a dübörgő, sárgán felkacagó villamosokat, a vágányok pengő szablyáit, a morgó-fortyogó tömeget, a karácsonyi dalokat kántáló kisiskolásokat. És a Dunát, ahogy a fejem fölött szinte az égig lóbálta a hidakat, melyek közönnyel ragyogtak vissza a fekete folyóra. Volt valamennyi pénzem, veszek három vagy négy szelet bejglit az öregnek, ha hazajön. Az őszes, betegen köhécselő Sajtos néni, akinek a nevével mindig csúfolódtunk, adott egy egészet, hogy majd a hiányzó összeget behozom az ünnepek múltával. És tudta, hogy nem hozom be, s azt is, hogy másnak veszem, mert az anyám készíti a legfinomabbat a húsz-harminc utca sötét, munkásszagú birodalmában.
Karácsony lett váratlanul és hirtelen. Nem vártam, mert féltem, hogy apám nem józanodik ki, anyám pedig a könnyei közt főz és süt a konyhában. Tudtam, más gyerekek ilyenkor boldogok, mindenhonnan kapnak zsebpénzt, kijárnak korcsolyázni, cukrászdába hívják az osztálytársnőiket, kik az anyjuktól lopott sminktől úgy néznek ki, mintha tizenhat évesek lennének.
De elmondhatom, lett fánk, fel is díszítettük, apám kevéssé dülöngélt, anyám kevesebbet sírt, a szomszédok adtak egy-egy szelet süteményt, cukrot, valami kinőtt ruhát is. És apám megölelt, s ebben az ölelésben annyi „sajnálom”, "szeretlek fiam”, „jövőre minden jobb lesz” volt, mint anyáméban, hogy „ne félj, fiacskám”, „mutasd, magad, hadd öleljem az én nagyfiamat”.
Aztán kiosontam a lakásból, át az öreg Májerhez. Kopogtattam, semmi válasz, csak csend és sötétség.
- Mit akarsz? – kérdezte egy nyers férfihang, a fölöttünk lakó műszerész, Horváth János.
- Csak Májer bácsinak hoztam bejglit. Ezzel bízott meg a kórházban.
- Nem eszik már ilyesmiket az öreg a túlvilágon. Vidd haza, zabáljátok föl apáddal és anyáddal! – mondta még nyersebben a férfi.
Aztán eloldalgott, föl, az emeletre, de itt hagyta a közönyét, hogy összetörje a maradék szívemet.
Csendesen letelepedtem a lépcsőházba, ott kuksoltam a bejglivel. Majd kibontottam, megtörtem, s mondtam:
- Itt van, Majer bácsi! Tessék enni. Finom, friss!
És mintha láttam volna, ahogy öreges mozdulatokkal eszi. Úgy, mint én, a ritkán bejglit evők remegő mohóságával.
- Ugye, milyen finom? – kérdeztem.
- Az, az, nagyon – utánoztam az öregember hangját.
- Jövőre is hozzak? – kérdeztem saját gyermekhangomon.
- Jövőre én veszek majd. Én vagyok a soros. Te pedig kapsz mellé tejszínhabos kakaót.
Hirtelen azt éreztem, hogy valaki hátulról megölel. Anyám volt, az én elviselt, elhasznált, legédesebb érintésű, boldogtalan édesanyám. Csak ölelt, s jó volt, mert csupa forróság volt a könnye és az ölelése.
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
