Enrico másnapra belázasodott.
Hadarva beszélt, a hideg rázta, majd elvesztette az eszméletét. Pipp tett borogatás a homlokára és a mellkasára.
- Mi van a fiúval? – kérdezte az öregember.
- Kimerült. Nincs eszénél – válaszolta Pippo tanácstalanul.
Az öreg most leült a beteg fiú mellé, a kezét a kezébe vette.
- Maradnotok kell! Ez legalább három nap – mondta csendes aggódással. – Bemegyek a városba, hozok valami gyógyszerfélét. Itthon semmi nincs. Már vagy öt éve...
Mikor az öreg elment az ócska teherautójával, melyen a hordókat szokta a városba vinni, Pipp kijött a verandára, megállt az ajtó előtt.
Délelőtt volt, a nyár leereszkedett az égből, a forróság meghizlalta a lombokat, s a szőlő is potrohosodni kezdett. Elhanyagolt volt a ház, a napfénytől ezüstösen ragyogó szálakon pók szaladgált, az akácos felől vadméhdongás zsongott.
Pippo azon gondolkodott, hogy mennyi baj érheti őket még. Mikor jobbra fordul a sorsuk, jön a baj. És ebben a pillanatban már az öregemberben sem bízott. Kétely tört rá, erős, erőszakos indulatú. Visszament Enricóhoz, de az mozdulatlanul feküdt, az egyik szeme résnyire nyílt ki, a szeme alja pedig szinte fekete volt.
Pipp olyat tett, mint amit nagyon rég. A keze akaratlanul összekulcsolódott. Belefonta a barátja kezét, s imádkozni kezdett:
- Mindenki úgy hív, hogy Isten. Én mégsem foglak így szólítani. Légy kegyelmes úr. Ez jó lesz, mert nem csodát várok, csak annyit, hogy kijussunk innen. El, messzire, hol kapok egy második vagy harmadik életet. Vagy a fene tudja, hogy hanyadikat. Kérlek, segíts meg! Segíts csak ebben, s többet nem leszek a terhedre. Ezt megígérem. Lesz elég erőm, hogy egy másik életet vigyek tovább...
Aztán elcsendesedett, hosszan nézte a társát, s úgy döntött, énekel valamit. Régen tett ilyet, nem is volt kedve hozzá. De arra gondolt, hogy az énekszó visszahozza barátját, s hitt abban, hogy vannak benső fülek, melyek meghallják azt is, amit a test nem képes. És hosszan, de halkan énekelni kezdte a régi, nápolyi dalokat. Mindet, amit tudott. Aztán rájött, hogy az énekéhez is csak fájó emlékek járulnak.
Majdnem egyidőben tért magához Enrico és érkezett meg az öregember. Mégsem találkozhatott a tudatuk, mert Enrico nem tudott felgyógyulni ebből a nem múló hajszából. Mikor kinyitotta a szemét, enni kért, majd ismét álomba gyengült. Félrehanyatlott fejjel, könnyes szemmel.
Az öreg mikor belépett, csak ennyit kérdezett:
- Hogy van?
- Gyenge – válaszolta Pippo.
- Te kisebb és fiatalabb vagy, mint a barátod. Mégis jobban bírod.
- Ö többet szenvedett. És legtöbbször értem.
Az öreg leült az asztalhoz, a tenyerébe hajtotta a fejét.
- Holnap el kell mennetek. Holnapután átfésülik a környéket.
- Signore Villalonga, két fiút keresnek. Egyedül megyek, ha önnek így jó.
- Nem, fiam, nem teheted. Nem magam féltem, hanem a barátodat. Nem engem ér majd baleset, hanem Enricót. Higgy nekem, a barátod nem fog élve visszajutni a toloncházba! Napkelte előtt indulnotok kell! Hoztam gyógyszert, kötszert, adok ruhát, élelmet.
Pipp kétségbeesetten nézett a barátjára, majd elérzékenyülten az öregemberre.
- Köszönöm, amit értünk tett, Signore Villalonga! Nagyon kevesen tettek volna hasonlóképpen.
Az öregember bólintott, majd elrévedt tekintettel kibámult az ablakon.
- Nekem ez a vezeklésem...
Most elmosolyodott. Nem a jókedv szülte a mosolyát. Még ebben is volt egy cseppnyi kétségbeesés. Megveregette a fiú vállát, hosszan a szemébe nézett:
- Mi, nyomorultak, tartsunk össze! – mondta, majd öregesen dohogva bement a szobába .
Mikor kijött ruhákat hozott.
- Nesze, ebbe kell elmennetek! A többit elégetjük. És a nyomaitokat is elsöprögetem. Nem idióták a rendőrök.
- Nem azok – mondta Pipp - Semmiképpen nem azok!
Estére Enrico is jobban lett. Pippo vállára támaszkodva kimentek az udvarra.
- Hajnalban indulnunk kell! Szedd össze magad!
Enrico a fejét rázta.
- Nem Pippo. Csak hátráltatlak. Hagyj itt, elbújok én valahova!
- Velem kell jönnöd! A kutyák úgyis megtalálnak. Látod, az a vén, félvak kutya is megfogott. És nem is tudnék nélküled elmenni.
- Ha egyedül vagy, nem leszel feltűnő.
- Ezt mondtam én is Ceasarének. De azt felelte, hogy téged ...
- Tudom, megölnek útközben.
- Hát ezért nem megyek egyedül – mondta Pippo határozottan.
- Akkor hadd aludjam! – válaszolta Enrico, s visszamentek a szobába.
Ott szinte lehanyatlott az ágyra, Pippo is lefeküdt egy ócska kerevetre.

Még nem pirkadt, mikor az öregember felkeltette őket.
Hajnali két óra lehetett. Az ég sötét volt, a tücsöklárma még nem ült el. Hűvös volt, mindkét fiú gyorsan magához tért az arcukba csapódó hajnali levegőtől. Villalonga a kocsi mögé egy fakeretes vászonleplet engedett le az útra, hogy a keréknyomok ne legyenek láthatók.
Ahogy elindultak, a lámpát lekapcsolták s majd egy óráig így haladtak. Az öregember jól ismerte az ösvényszerű és kacskaringós utakat. Keskeny csordajáratokon vágott át, aztán a főúton már felkapcsolta a lámpát, és gyorsabban is hajtott. Hátul felhúzták a vásznat, s mindhárman előre ültek.
A táj kihalt volt, már-már félelmetesen elhagyatott. Csak hajnalban látták a parasztokat, akik messziről apró mécsesek fénye mellett imbolyogtak.
Pippo nézte a tájat, miként változik. Azon gondolkodott, hogy ez az egész egy illúzió, a színek, az illatok, látomások, mind a szegények kincsei. Ha ezek nem lennének, az emberek állandóan háborúban állnának egymással. Ez Isten kábítószere, hogy a senkiket, a koldusokat, elesetteket fogságba tartsa. Aztán arra gondolt, hogy annyi szépet hallott a boldogságról, hitről, reményről, szerelemről. Mégsem tudta egyikről sem, hogy mik azok.
Mikor az ég kezdett kivilágosodni, a gondolatai elpárologtak, csak a nyomasztó érzései lüktettek a torkában.
Majdnem ötórányi út után már Gradóba értek a Monfalcone felől, a hosszú és keskeny gáton haladtak, ahonnan látni lehetett, hogy száznyi hajóárbóc dülöngött a távolban, s a templomtornyok, mint apró tüskék, az eget döfködték..

Grado.
A L'Isola del Sole, ahol lagúnák és keskeny piazzák felett tekeregnek a hosszú utak, s azokra terpeszkednek a tömzsi, de sokszínű villák apró kertekkel.
A part vakító az aranyszemű, puha homoktól, s már szemben emelkedik gúlaszerű tornyával a Basilica di Sant'Eufemia, s nem messze tőle a Campo dei Patriarchi, a házak közt eltűnő ősi szentély. Mindenhol a vegetatív élet terjeng, minden kerületnek, utcának saját szaga, színe, hangja van. A partok felettminden fehér és arany, a sziget belsejében barna és vörös. A piacokon és a tereken a sült hús szaga keveredik a régi házak dohos szagával. A partokon a tenger nehéz, jódszagú levegője és a halszag savanykás párájától nehéz.
Bentebb szűk, középkorias utcák visznek el a tengertől. Innen szinte ellátni a Basilica di Santa Maria delle Grazie és a régi keresztelő kápolna, a Basilica della Corte felé.
A fiúk úgy bámulták a várost, mintha az az égből a földre zuhant mennyország egy darabkája lenne.
És megigézte őket... Pippót még jobban is a tenger, mely most azúrkéken ragyogott, s itt-ott kettévágta a szigetet. Csupa pompa és lárma vette őket körül, pedig Grado nem volt nagyváros, de a fennkölten a tenger felé bámuló patríciusházak, a régi romok, a kies parkok, a hosszú utak, az autók, hajók, konfliskocsik látványos sokasága elnémította őket. Messziről sirályok jajongtak, fehér sikongásukat a felhördülő hajókürtök zavarták szét.

Reggel volt, nehéz, sós tengeri levegőtől nehéz reggel, mikor Villalonga megölelte a fiúkat.
- Aztán legyetek... Tudjátok. Ne hátráljatok meg, ha a nyakatok is szegi ez a ...
Nem folytatta, csak bámulta a két gyermekifjút, ahogy ott állnak idegenül a megelevenedő város zajában, színes forgatagában, nyáriasan fényes tűzijátékában.
- Köszönjük Signore Villalonga! Mindent köszönünk! – mondta Pipp, s tele volt a szeme reménységgel, melyet most újra érzett, mintha felfedezte volna önmagában, hogy a remény létezik.
- Te pedig éld túl ezt is! Rettenetesen nézel ki – mondta az öreg Enrico felé.
- Igyekszem, uram. Talán nekem is lehet egyszer szerencsém – mondta Enrico, majd megölelte a férfit.
Az nem tudott először mit kezdeni ezzel a hirtelen jött érzelemmel. Csak állt leeresztett karral. Aztán a karja felemelkedett, férfiasan megszorította a fiút, majd megragadta a vállát, s atyáskodón ennyit mondott:
- Az ide kevés... Bízz az Istenben és a barátodban!
Azzal megveregette Enrico sápadt, fehér arcát, s hátat fordítva elindult vissza az autójához, mely innen kétszáz méternyire állt.
A fiúk csak néhány másodpercig törődtek a távozó alakkal. Nem akartak elgyengülni. Mindketten a vállukra dobták a zsákot, melyet Cesare Villalonga készített nekik néhány ruhával, étellel, gyenge borral.
Ahol közelebb volt a tenger, ott száznyi fürdőbódé állt a halványsárga homokú tengerparti homokban. A nap a rongyos felhők közt vánszorgott, a fiúk pedig elhatározták, hogy végigjárják a partot, s keresnek egy hajót a szökéshez. Úgy érezték, hogy nyertek néhány napot azzal, hogy nem délre vagy közvetlen a tengerpart felé indultak.
Enrico arra gondolt, hogy mégis okos fiú ez a Pippo, aki megnyújtotta az útjukat, de ez az őrült vágta mégis megóvta őket. És az öregember milyen sokat tett értük, aki ápolta.
Enrico most rácsodálkozott a városra. Gazdag turisták vágtak utat maguknak az árusok tömegében, akik közt arabok, albánok, törökök, afrikaiak, etiópok is voltak, de nagyszámban délszlávok, de helyiek még többen. Itt-ott zsidók jöttek csoportosan, máskor osztrákok, olasz egyenruhás katonák, francia munkások, korzikaiak és sok volt a rác kereskedő.
Enrico gyengének érezte magát, s gyakran megálltak pihenni.
- Mindent meg kell ennünk! – mondta Pippo. – Semmit nem vihetünk magunkkal!
És ahogy átkutatta a zsákját, egy sárga lapba csavarva pénzt talált. Nem volt az sok, ő mégsem látott ennyit.
- Ide nézz! – kiáltotta Pippo. – Az öreg Villalonga... egy angyal.
- Ez rengeteg! – mondta Enrico. – Ebből hajóra is szállhatnánk.
- Talán... De Triesztből tovább kell mennünk. Vonatra kell szállnunk, s Budapestig még ez is kevés lesz. De ha átléptük a magyar határt, ott már nem érhet baj.
A csodálkozástól elakadt a hangjuk, ültek ebben a vásárias forgatagban, s hirtelen a szabadság ereszkedett a fejükre és a lelkükre.
- Pipp, nem vagyok még kész – mondta Enrico váratlanul.
Majd előrehajolt, s a térdére hajtotta a fejét.
- Keresek egy szobát neked valami panzióba. Estig ott maradunk. Vagy egy-két napig – mondta Pippo megújuló aggodalommal.
- Pipp, megalszom itt, valahol.
- Nem lehet, letartóztatnak a csendőrök. Nem nézel ki kikötői munkásnak. És felnőttnek sem.
- De nem költhetjük a pénzt.
- Idefigyelj, Enrico! Nem foglak magadra hagyni. A pénzre nem számítottunk, az talált kincs. Ha költünk belőle, hogy megerősödj, akkor sem kell eltérnünk az eredeti tervünktől! Majd lopunk vagy felszökünk, ha nem lesz elegendő a pénzünk. Az ételt beosztjuk, legalább négy napra való van. Veszek itt cipót, azzal sokáig kihúzzuk.

Délutánra találtak egy szobát, s elhatározták, hogy még nem indulnak tovább.
Szennyes alagsori házban fészkelték be magukat, egy szobát kaptak, melyben egy ócska szekrény ácsorgott, mint valami elkorhadó ősállat, s volt egy ágy, egy asztal, rajta lavór egy csömpe kancsóval. Az ablakban ócska viharlámpa mélázott fel a tenger felé, ahonnan valódi fény és élet hömpölygött le a városba.
A fenti emeletekre, melyből kettő is volt, szűk, falépcső vitt fel, ahonnan házak rengetegére lehetett látni, lapos, kiszáradt, fakó tetők lusta és álmos tömegére, mely innen úgy látszott, mint valami ősállat pikkelyes háta.
Pippo alig evett, az ételt a barátjának hagyta. Ő erős volt, s másnap talált is egy kis piaci munkát; rocskán húzott gyümölcsöt, krumplit, zöldséget. Almából jól belakott, délutánra pedig kapott valami ételmaradékot, bár jó szívvel adták, s a legszegényebbek szívesen ették ezt is. És neki ízlett, mert éhes volt, s a képzeletét is arra használta, hogy becsapja saját gyomrát.
Délutánra hazament, hogy megnézze a barátját.
- Ne maradj el ilyen sokáig! – korholta az, de Pippo hozzott egy kis pénzt, almát, s ettől a barátja is megnyugodott.
- Egy óra múlva elmegyek a kikötőbe. Holnap még maradnunk, erősödnöd kell! Trieszt hatalmas, sokat kell gyalogolnunk, s talán vonatjegy is futja Budapestig. Vagy legalább Magyarországig.
Enricónak jól esett a barátja gondoskodása, de még inkább a megfontoltsága, ahogy előre eltervezett mindent. És már maga is jobban érezte önmagát. Pippo pedig a maradék kötszerrel átkötötte a sebet, mely szépen gyógyult. Az elhasznált kötszert Pippo kimosta úgy, ahogy tudta a lavórba, majd elindult a városba.
Mielőtt elindult, ezt mondta:
- Légy türelmes, a mai este fontos. Ne mutatkozz, húzódj el. Ha nem jönnék vissza, akkor az azt jelenti... Bármit is jelent, egymagadnak kell tovább menned. Ne keress, de ne is gondold azt, hogy itt hagylak. Soha nem tennék ilyet. De ha elfognak, belőlem nem verik ki, hogy hol vagyok. Ezért nem szabad, hogy meglássanak. Tehát ha nem érek vissza éjszaka vagy holnapig, a pénzt és mindenünket itt hagyom neked. Magadnak kell elindulnod. Akkor tudsz venni jegyet Triesztig, onnan pedig... Várj! Igen, itt a név. Nagykanizsáig. Ez már Magyarország. Kettőnket bárhol kiszúrnak, egymagadat nem. A legjobb ruhákat itt hagyom, ha kérdezősködnek, diák vagy Udinéből. Megjegyezted?
Enrico bólintott, hogy mindent ért, de mikor Pipp behúzta az ajtót, nagyon egyedül érezte magát.

Pippo végigcsatangolta a kikötőt.
A Via Triestén járt fel és alá. Száznyi hajó sorakozott a hosszú partokon végig
Megjegyzett néhány őrizetlenül hagyott vagy kevéssé őrzött hajót. Egy-egy órás szünetekkel visszasétált, hogy kilesse a kikötői szokásokat. Sietve indult vissza, egészen a gőzhajókikötőig akart eljutni.
Roppant hajótestek sötétlettek a partok közelében. A gyorsan jövő alkonyban partra vetett állatoknak tűntek, s öblös hajókürtjük messzire zengtek.
A szent Vitus partról éppen a Via Brioni felé indult, mikor utána kiáltottak.
- Hét, te! Állj csak meg!- hallotta egyszerre maga mögül.
Két csendőr állt mögötte.
- Gyere csak ide, fiú! – mondta a magasabbik, az elöljáró.
- Te mit csinálsz itt?
- Munkát keresek, uram.
- Miféle munkát? És miért este?
Pippo igyekezett a zavarát elpalástolni. Ismerte még otthonról, hogy miként kell munkát szereznie. Mennyiszer koldult néhány órás pakolást, szénlapátolást, kordéhúzást.
- Bármit, uram, ami akad.
A másik, az alacsonyabb körbejárta Pippót. Hosszan vizsgálgatta. A fiú tudta, hogy a leghalványabb jelét sem szabad mutatnia a félelmének. De túlzottan hetykének sem szabad látszania.
- A kikötőben ilyenkor senki nem keres munkát – mondta az, aki gyanakvón vizslatta.
- Mindig van, akinek a holmiját cipelnem kell. És mindig van lerészegedett matróz, aki másnapra sem józanodik ki. A kocsmákban vannak matózkeresők.
- És tudsz-e énekelni?
- Nagyon kicsit. Inkább fütyülni. Azt egészen jó.
- Nem érdekel a fütyülésed! – mondta az elöljáró.
Majd megfogta a fiú arcát, oldalra fordította a fejét.
- Egyedül vagy? Nincs társad? Vagy társaid?
- Egyedül, uram. Az apám gyakran részeg, helyette is kell dolgoznom. Az anyám pedig ilyenkor még ruhát vasal.
Pipp körül megfordult a világ. Az apját részegnek nevezte, a halott apját, aki józan volt világéletében. És most halálában gyalázta meg. Fájni kezdett a szíve, enyhe émelygés fogta el. De tartotta magát.
- Idevalósi vagy? Mert a beszéded nem idevalósinak mutat.
- Én itt születtem, a szüleim Szicíliából jöttek. Ott még jobban nyomorogtunk. Itt mindig van állás a kikötőben. Ott csak... éheztünk...
- Jó, jó, értem a mesét. Most pedig tűnj haza! Rugdosd meg a részeges apádat, hogy ne neked kelljen munkáért koldulnod!
Pippo hátat fordított, s egykedvűséget tettetve elindult. Érezte, ha siet, ha futni kezd, gyanússá válik. Tudta, hogy ezek megjegyezték a képét, nem találkozhat többet velük. Zsebre dugott kézzel ment előre, el-elnézett a tenger felé. A víz mozdulatlanul merengett az ég felé. A felszínen egy rezdülés sem volt látható, csak az ég kétszereződött meg hatalmas felszínén.