2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 18.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Pipp lélekszakadva rohant végig az utcákon.
Mikor a bérházhoz közelített, lassítania kellett. Megigazította ruháját, s feltűnés nélkül lépett be a kapunk, ment végig a szűk, homályos folyosón. Kopogtatott. Enrico a megbeszélt jelre nyitott ajtót.
- Mi történt? – kérdezte meglátva Pippo felindultságát.
- Nem is tudom.
- Mit nem tudsz?
- Nem tudom, nem értem azt, hogy miért van ennyi zsandár a kikötőben. És az utcákon.
- Lebuktunk?
- Akkor most nem lennék itt. Nem beszélgetnék veled – felelte Pippo mélyen elgondolkodva.
- Mégis, mi történt! – emelte fel a hangját Enrico.
- Azt hiszem, minket keresnek. Vagy minket is. A zsandár a kérdések közt két olyat tett fel, melyek ránk vonatkozhatnak. Énekről kérdezett és hogy nem másodmagammal vagyok-e.
- Tehát két fiút keresnek. A kikötő tele van ilyenekkel.
- És mi van, ha ezeknél van a részletes leírásunk?
- És ha nem is minket keresnek?
- Persze, kereshetnek más bűnözőket is. De az, hogy a magunk korabelieket leszólítottak, azt jelenti, hogy az egész országra kiadtak körözést ellenünk.
- Vagy csak a fasiszták miatt van az egész.
- Miféle fasiszták miatt?
- Valami megváltozott.
- Enrico, mindig valami megváltozik. Számunkra bent megállt az idő.
- Van egy új csoportosulás. Volt módom látni őket. És hallottam is róluk. Ők az új...
- Hagyd, Enrico. Most ezek nem fontos dolgok.
- Vagy ők az egyedül fontosak. Ma már nem királyok vagy püspökök uralkodnak. És nem is a pápa...
- Nekünk most ehhez semmi közünk – mondta Pippo, s egy kis ideig a kezébe temette az arcát.
Elgondolkodott. Akkoriban, gyermeksége idején soha nem gondolt semmiféle olyan eseményre, mely messzebb van a falujánál, túl van a tengeren vagy délen.. És ahogy gondolkodott, újra arra eszmélt, hogy abban az Isten háta mögötti faluban nem is élt. De akkoriban a tudatlanság a mindennapi élet balzsama volt, a mostani világlátása pedig kezeletlen betegség. Akkoriban a halálok sem rendítették meg, hiszen minden hónapban valakijét eltemették. Sok ravatal elé vitték, s ő kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy lássa az elromosodó életet, ahogy magasan feküdt a halott összekulcsolt kézzel, bűzösen és irigylésre méltó módon, hiszen mindenkinek volt egy jó szava hozzá, tisztelték, sírtak és félték, s mindenki róla beszélt. De Pippo miatt vagy érte nem sírtak, róla nem beszéltek, s bár szerették, de annak a szeretetnek, melynek nincsenek szavai, az csak az ének vágya dallam nélkül. Hirtelen eszébe jutott, ahogy egyszer lemerült a mélybe, s egy szobrot látott csonkán és vaksi szemével a semmibe bámulva. Ugyanolyannak látta korábbi önmagát, ahogy a lelassult, sötét világból hirtelen felemelkedett. Ott lent a félhomály szövögette nagy kék függönyeit, s az ég reszketeg csillogás volt, vonzó, de távoli látomás. Aztán egyszerre minden fény lett, hangok fojtó tömege, örök és állandó mozgás. A lenti világ halk és áhítatos templomi korál, de a fent karmesternélküli zenekar harsány hangzivatara.
- Volt valami összecsapás. Botokkal összeverekedtek egyenruhások munkásokkal – mondta halkan Enrico, mert zavarta a nagy csönd.
Pippo feleszmélve a barátjára nézett, bosszúsan és kezdődő haraggal. Majd felcsattant.
- Kértelek, hogy ne hagyd el a szobát!
- Igen, Pippo, kértél. De nem bírtam a bezártságot. Nem kaptam levegőt. Majd megfulladtam. Különben is, sokkal jobban vagyok. Egészen erős.
- Elkaphattak volna.
- Azt hiszed, beárultalak volna? Akkor nem ismersz! – mondta erélyesen Enrico.
- De ismerlek! De ezek nem olyanok, mint a toloncházi mamlaszok. Azok csak megöltek volna, de ezek meg is kínoznának.
Enrico erre már nem válaszolt. Csendesen figyelte a barátját. Leginkább csodálta. Pippót nagyon okosnak tartotta, magát viszont ostobának, de hűségesnek. Nagyobb és erősebb volt Pippónál, de az a másik különösnek tetszett előtte.

Éjszakára járt az idő.
Kint vaskos fellegek lógtak az égből, néha hevesebb széllökésekkel közeledett a vihar.
Aztán enyhülni kezdett, a végtelen égi mennyezett kisimult, de a dagadt felhők olyannyira felpuffdtak, hogy azt gondolta volna az, ki az éjben jár, hogy szinte súrolja a háztetőket. A széllökések hol felerősödtek, hol visszahanyatlottak.
Pippo mélyen aludt, Enrico pedig hamar felébredt a ház előtti mozgásra, csizmatalpak dobogására. Figyelt. Felemelte a fejét, a fülét a zsalugáterrel bezárt ablak irányába fordította.
Valahol valaki felkiáltott, aztán csattanás, majd tompa jaj hallatszott. Aztán hosszú csend. Elhatározta, hogy alszik, s nem engedi, hogy a külső világ betolakodjon ebbe a szegényes, de oltalmat adó szobába.
Azon gondolkodott, mikor lehunyta a szemét, hogy más hangok és zajok jönnek, mozdulnak, futnak vagy megtorpannak ebben a városban. A tenger, a hajók, a sokaság. Más nyelv, más arcok, más szagok. Aztán zavarni kezdte, hogy ez a csend valami más. Felemelte a fejét, ismét fülelni kezdett. Majd odament az ablakhoz, a zsalugáter résein kilesett, majd a fülét a réshez nyomta. A sötétségben néhányat dördültek a távolok, majd morogni kedtek.
A tenger nagy levegőt vett, mitől a léptek és a suttogások felerősödtek. És a léptek indultak, megálltak, csosszantak, csendet hazudtak, aztán tétováztak, s ismét elindultak. Elfojtott emberi szó surrant be a korhadó ablaktámla résein.
Enrico odalépett Pippóhoz, majd felrázta. A barátja tompa tekintettel, de éber szellemmel ült fel.
- Valami itt nincs rendben – mondta, s ijedség remegett a hangjában
- Itt semmi nincs rendben – válaszolta Pipp unott kétellyel.
- Járnak itt, s nem részegek vagy matrózok. Ezek keresnek valakiket.
- Én nem hallok semmit.
- Maradjunk csendben! – mondta Enrico, s mindketten a falhoz tapasztották a fülüket.
Nem értettek szavakat, de a hangsúlyok követelőztek és féltek. Aztán ajtó nyitódott, majd haragos mozdulattal záródott.
- El kell tűnnünk! – mondta Enrico, s már kereste a kijáratot.
A folyosó felé indultak, de előbb az ajtót kellett zajtalanul nyitniuk. Apró kattanás, s a keskeny huzat az arcukba fújt. Minden sötét volt, a homály szürkén gomolygott előttük.
- Az emeletre kell mennünk! – súgta Enrico, s a két alak árnyéktalanul szállt végig a folyosón.
Szuvas lépcső vezetett fel, a legapróbb lépésre is felsóhajtott, a kanyarnál hangosan felmordult. A két fiú egy pillanatra megrettent, szoborrá merevedve álltak, s csak a hangokra figyeltek. De a fény tört először rájuk, a bejárati kapu feltárult, az utca fény belopódzott, majd felmászott a folyosó falán. Mikor a nagykapu acsarogva mordult, Enrico intett, hogy menjenek, a lépcsőház hangja nem hallatszott a másiktól, a vaskos kapurecsegéstől. A két fiú egy szökkenéssel az emeleten termett, majd végiglopakodtak a hosszúkás folyosón, s már a következő emeleti feljáróhoz értek. Most Pippo ment előbbre, ő volt a csendesebb és gyorsabb. Itt nem recsegett a lépcső, csak a deszka suttogott és szuszogott minden lépésnél. De az emberi hangok egyszerre csendet parancsoltak:
- Hányan vannak? – kérdezte egy mély, öblös hang.
- Itt anya és lánya, amott egy öregember.
- És a legutolsó szobába?
- Két fiatalember szállt meg két napra. Előre fizettek.
- Ugye, nem nyílnak egymásba a szobák?
- Nem, uram. Csak az ajtó és az ablak van. Az egyik az utcára, a másik az alagsorra.
- Rendben – morgott a férfihang.
Hosszú, döngő léptek indultak el, a fiúk pedig a folyosó végére értek. Mielőtt elérték volna az emeletet, lentről hallották az ordítást:
- Eltűntek! Most mehettek el! Az ágy még meleg!
Ebben a pillanatban előttük felpattant egy ajtó, s magas, robosztus férfialak lépett elébük. Egyszerre meghőkölt a két fiútól, de miután rádöbbent, hogy azok kisebbek nála, s ketten olyan szélesek, mint ő, rájuk támadt.
- Tolvajok vagytok, átkozottak! – üvöltötte.
Pippo kicsúszott a kezéből, Enricót viszont megragadta a karjánál, s a földre rántotta. Pipp egy pillanatra megrémült, az is átfutott a fején, hogy itt kell hagynia a barátját, s valahogy visszajön érte. De Enrico átbújt a férfi lába között, s hátulról a nyakába csimpaszkodott. A dulakodás hamar véget ért volna, ha Pippo nem rúgja térden a férfit, aki összegörnyedt a fájdalomtól, majd a földre zuhant. A két fiú egymást lökdöste fel a tető irányába, mert hallották a csendőrök dübörgő lépteit a lépcsőkön át feléjük.
Egy csapóajtó nyílt előttük, melyen át kiértek a cserepes tetőre, s ott kezdtek futni. Nem mérték fel az irányt, távolságot, nem számoltak az esetleges korhadt gerendákkal, üszkös fákkal, repedt cserepekkel.
Sötét volt, a közelgő vihar ráfeküdt a városra, a tetők szinte behorpadtak a meleg levegőtől, messze a bóják nyikorogtak, a házakon lévő táblák, széljelzők nyikorogtak és csiviteltek.
A tető hamar elfogyott, s egymást követve átugrottak a következő házra, mely fél méterrel alacsonyabb volt, mint a szállásuké. És ahogy loholtak, hallatszott, ahogy a cserepek ropognak a talpuk alatt. Volt, amelyik elmállott, s volt, amelyik hangos reccsenéssel tört ketté.
Ahogy lenéztek, látták, hogy lentről is követik őket, s mögöttük pedig szintén erős, magas árny loholt. A két fiú összenézett. Csapdában érezték magukat.
- Mi ketten vagyunk – mondta Enrico, s már szaladt is a következő ház felé, mely mélyebb volt, nagyobbat, sokkal veszélyesebbet kellett ugraniuk.
Pippo néhány lépésre volt a másik épülettől, mikor a zsandár valósággal beérte. Mikor Pipp elrugaszkodott, a cserepek megindultak a lába alatt, s a fiút lefelé sodorták, ahogy a csendőrt is. Enrico megfordult, hogy a barátjának segítsen. Pipp azonban meg tudta fékezni a zuhanását, viszont a csendőr alatt beszakadt a tető, s deréktől lefele eltűnt. Kétségbeesetten kapaszkodott, majd hangosan segítségért ordított.
- Hagyd! – kiáltott Enrico, mert látta a barátja tétovázását.
- Nem hagyhatjuk itt! – mondta Pippo, de a társa elrángatta a férfi közeléből, s szinte vonszolta a másik ház felé.
- De itt kell hagynunk, s ha ezen múlik, le is lököm – sziszegte Enrico, s egy újabb nagyot rántott a barátja karján. – Gyere már, te bolond!
Alig értek a tető végébe, a csendőr alatt végérvényesen leszakadt a tetőgerenda, s hatalmas roppanással zuhant le a padlástérbe.
A két fiú már nem törődött vele, átugrottak a következő házra, amely valamiféle üzlet lehetett. Talán harminc métert futottak, mire elértek a végéhez, s ott egy gerendalépcsőn lemásztak. Körülnéztek, de senkit nem láttak.
- A kikötőbe – suttogta Pippo a barátjának, s újabb rohanásba kezdtek.
Többször hátranéztek, s egyszerre villanást láttak, majd hangos dörrenést. A lövedék nem messze tőlük csapódott be, de ahogy mellettük elsurrogott a lövés, mindketten megrémültek. Olyan erővel kezdtek loholni, ahogy soha. És ahogy végigvágtattak a kikötő mellett, tudták, hogy gépkocsival is keresik őket. Itt-ott fénypászta röpült végig a falakon. Egyszerre hatalmasat dördült, az ég kifehéredett. Az árbócok felsikoltottak, a kötelek csattogtak, a hajótestek doboltak, ahogy a víz is megrázkódott.
- Ez az – mondta Pippo, s már fenn is volt a hajón. – A kötelek nem szorosak, jó, hogy nem sodródott el ez a bárka.
Feszes, igazi olasz öbölt járó hajó, trabaccolo volt keskeny vitorlával, egy magas árbóccal, és tatvitorlával.
Megvárták, míg az üldözőik végigjárják a kikötőt. Hosszú percekig teltek el, aztán a kikötő az emberzajtól elcsendesedett. Viszont az eső elkezdett esni. Ütemesen kopogott végig az utcákon, majd dobpergésszerűen szakadtak le a felhők. A tengert milliónyi esőszilánk lyuggatta, s ekkor a hajójuk lassan kicsúszott a kikötőből.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007