Hűvös volt, a szél nem mozgott.
A felrobbant halászhajó üszkös deszkái maradtak csak meg, ember, fa, vas és vászon – minden odaveszett.
Enrico addig ápolgatta a barátját, amíg az a saját lábára állt. Ugyanakkor Pippo csak az egyik szemén látott jól, a másik olyannyira bedagadt, hogy attól félt, többet nem lát, soha nem múlik el a testi szenvedése. A sós víz mégis jót tett az arcának, a sebeinek. A vért lemosta, a nap jótékonyan cirógatta a testét.
A fiúk túl gyengék voltak ahhoz, hogy evezzenek. A ladikjuk céltalanul ringott a tengeren. Néha a nagy messzeségben feltűnt egy-egy hajó, de aztán el is tűnt.
A nap a magasba lendült, álmosítón langyos levegő alatt a tenger ismét mozdulatlanul hevert. Pippo és Enrico egész idő alatt a messzeségeket bámulták.
Aztán egyszerre mozgást láttak a parton. Először megijedtek. De aki mozgott, egyedül volt. Előbb feltápászkodott, majd visszahullt a part sűrű fövenyszőnyegére. Kicsit közelebb mentek, s akkor felismerték, hogy a halász az.
A fiúk nem szóltak, utolsó erejük megfeszítésével a parthoz eveztek. Mikor a halász meglátta őket, a hátára fordult. Most látták, hogy nemcsak az arca égett össze ennek az embernek, hanem a karja, a lába és az oldala. Ki tudja, milyen erőfeszítéssel jutott a partra. Talán ott akart meghalni, s nem a vízben, hiszen nem ahhoz tartozott. Nem volt valódi halász, hanem a tenger élősködője, hiéna, mely a gyengékre vadászik. Egyszemélyes kalózkodásból tartotta fenn magát, s kapcsolatban állott sokféle népséggel, akik mindent felvásárolnak, amit egy keleti piacon el lehet adni.
Amint partot értek, óvatosan megközelítették a szenvedőt. Az nem félt tőlük, talán a haláltól sem.
- Kifogtatok rajtam, gazemberek! - mondta, s gonosz mosolyra húzódott a szája.
Aztán visszahanyatlott. A fájdalom miatt vonaglani kezdett a teste, a vonásai is eltorzultak. És újra a fiúk felé fordult.
- Ott temessetek el. Annál a fánál.
- Magának nem jár temetés – felelte Pippo megvetően. – Legszívesebben felgyújtanám, hadd égjen.
- Végignézzük, hogy döglik meg – mondta Enrico, de semmi gúny vagy káröröm nem volt az arcában.
- Ahogy tetszik – mondta a halász. – Magam is láttam néhány halált, most eljött az én időm. De majd a tietek is eljön.
- Bizonyára – mondta Enrico. - De az jutalom lesz a szenvedésért. A magáé pedig csak szenvedés lesz.
A fiúk leültek, s tettetett közönnyel nézték, ahogy a halászt újabb fájdalomrohamok rángatják, és elbizonytalanodtak, ahogy hörgött, nyöszörgött vagy hangosan jajveszékelt a szerencsétlen. Mikor a fájdalom kimerítette, fennakadt szemmel nézett az égre. Aztán halkan mormogott.
- A nevem... A nevem...Andić... Jovan...Írjátok mindkettőt egy fára.
- Magát kéne arra a fára felkötni – mondta Enrico, s az izmai megfeszültek, mert a szavait komolyan gondolta.
Pippo megfogta a kezét.
- Hagyd... Hagyd meghalni! Így vezekel.
A haldokló hosszas nyöszörgéssel válaszolt.
- Ez nem vezeklés. Csak egy darabka belőle. Mikor a világra jövünk. Onnantól kezdődik. És higgyétek el, elfognak benneteket is! Vagy a balkáni arab, vagy az olasz zsandár. Vagy a bolgár fejvadász, a vlah embervadász. Mindegyikből van erre.
- Azzal ne törődjön! Mikor maga madárürülék lesz, mi addig vígan megyünk Magyarország felé – válaszolta haraggal Enrico.
A halász arcán keserű fintor jelent meg.
- Ott még rosszabb. Idegen, sértődött nép. Gyűlölik arra az olaszt. A magatok fajtát.
- Azzal maga ne foglalkozzék! Az a mi dolgunk – mondta Pippo ingerülten.
Eszébe jutott, hogy a haldokló talán őszinte, a haldoklás első tünete, hogy kiég a lelkéből a gyűlölet. Pippo arra gondolt, hogy ez az ember fél. Talán ami ilyenné tette, először az hal meg. És itt marad még néhány órára az, ami közös minden emberben, a kiszolgáltatott földi élőlény.
Pippo most az arcot nézte, az ajak remegését. A szemből már hiányoztak a gúny és a gonoszság fekete lángjai. Kifehéredett, megjámborult tekintet bámult, keresett, kutatta az eget, búcsúzott a fáktól.
Pipp sóhajtott, majd ennyit mondott:
- Eltemetjük.
- Igen? És mivel? – kérdezte Enrico haraggal a hangjában.
- Látod ott a tengert. Két deszkát és egy ásót kisodort a partra. És egy ládát, mely szétroncsolódott, de mégis ellebegett a partig.
- Inkább azzal verem agyon – mondta már dühösen Enrico.
- Attól nem leszünk szabadok. És nyugodtabbak sem. Aki meghal, már nem árt. A föld pedig úgy lett megteremtve, hogy mindenkinek legyen helye benne.
A haldokló meghallotta, hogy róla beszélnek. És az elmúlásáról.
- Bántottalak benneteket. Mindenféle aggály nélkül eladtalak volna benneteket. Megérdemlem, hogy agyonvertek. Vagy élve elástok. Csak annyit mondok, hogy ne csónakkal menjetek északra, mert ott keresnek. Fussatok észak fel az erdőnek. Ott vannak az utak. Vonat és posta arra jár Magyarország felé.
- Még a végén megsajnálod – súgta Enrico Pippo fülébe. – Ne dőlj be neki!
- Semmiképpen – válaszolta Pippo, majd letérdelt a halász mellé.
- Nem bántjuk magát, de nem is tudunk segíteni.
- Tudom. Rajtam már nem segít semmi. Ide figyelj... Igazad volt, valóban ördög vagyok. De nem így akarok meghalni. Ténylegesen hinned kell nekem. Arra menjetek, amerre mondtam. Ha másfelé mentek... nem mondom, hogy nem sikerülhet, de sokkal nehezebb. És majdnem biztos, hogy belefuttok azokba, akikről beszéltem. Akikből láttatok jónéhányat. Te rendes fiú vagy. A barátod is az, bár ő megvadult csikó. Neked van a jobbik eszed...
A halász ismét fuldoklani kezdett. A sebei feketedtek, a fájdalom kezdte elvenni az eszét.
Enrico idegesen járt fel és alá.
- Mennünk kell! – mondta gyakran, de Pippo várt.
- Nem bölcs dolog rohanni az ismeretlenbe – válaszolta Pipp.
- De itt sem maradni.
- Itt nem keresnek – mondta Pippo, de nem volt meggyőződve az igazáról.
A halász felvonyított, majd hevesen rázni kezdte a karját. Pipp odament hozzá, letérdelt mellé. Előbb fojtott, majd ideges hangon mondta:
- Megígérted... Megígérted, fiú...
Megragadt a Pipp karját, a szeme tele volt váddal. Majd hirtelen szürkén rebben, áttetsző lett, a nyugalom szelíd kékjével telt meg:
- Imát... Egy imát... - mondta, azzal meghalt.
Pipp nem tétovázott, elszaladt az ásóért, majd az egyik fánál ásni kezdett.
- Add ide, én gyorsabban haladok – mondta Enrico, s valóban ügyes, gyors mozdulatokkal kiásta a sírt.
Aztán belehúzták a testet, s eltemették. Pipp keresztet akart készíteni, de Enrico annyit mondott, hogy nem is biztos, hogy keresztény volt.
Így maradt a fa és egy kő, melybe Pipp belevéste a nevet: Jovan Andić.
- Miatyánk!, aki a mennyekben vagy... - mondta Pipp, de már befejezni nem tudta, mert a tenger felől lövés dörrent, melyet hangos süvítés követett, majd a lövedék becsapódott a fák közé.
- Enrico, te fuss északnak, én délnek! Ha futsz egy napot, majd vársz egy másikat, megtalállak. Menj! – ordította Pippo.
És most, először a két fiú külön utakon indult el, rohant az ismeretlenbe.
Enrico, sűrű és erdős részeken át, Pippo sík, bokros vidéket kettészelve. Megtanulták, hogy minél kevesebb valós nyomot, s nem túl sok álnyomot hagyjanak maguk után.
Pippóé volt a nehezebb út, ezért ez választotta. Arra, amelytől óvta a halász talán az egyetlen őszinte pillanatában.
Futott, mint az őz, mely megriadt, futott, mint a farkas, mely vadászni jár, rohant, mint a gepárd, mely az éhségtől forró vérrel akarja a túlélést, vágtatott, mint tébolyult ló a viharban.
Egyik szemével nem látott, félvakon nem érezte a távolságok mértékét. Többször is elesett, de egyből felugrott, s futott tovább. Magában mondogatta, hogy nem állhat meg, s mikor már hörgött a légszomjtól, a mellkasa elnehezedett, akkor is ment tovább. A szeme, melyen kilátott, kifordult szinte, mint a cápáé, mely belekap az áldozatába. A nyála fröcsögött, mikor kifújta a levegőt, a szíve úgy vert, mint egy elpattant rugójú óra, mely felgyorsítja az időt. Aztán összeesett.

Enrico belevetette magát az erdőbe. A lába kaszálta a bokrokat, a magasra nőtt füvet. Lába evezett a levegőben, mikor egy-egy forrás felett átugrott. Ha az ágak arcon csapták, felordított, majd fujtatva rohant tovább. Mikor a lába nehezült, a karjával segítette előre magát. Már nem ember volt, hanem vadállat, két lábon járó téboly. Lába alatt az ágak recsegve törtek ketté, a haja már sörénnyé sűrűsödött, karja fegyverlett, mely vágta, hasította a levegőt.
Egyszerre érezni kezdte, hogy a testrészei már nem engedelmeskednek, a lába, keze a levegőben kalimpál, tüdejéből iszonyú hangok törnek elő, szeme és ajka fehér, nyála az arcára tapadt. Már nem érezte a talajt, repült, majd mikor földet ért, térdre esett, az arca belefúródott az avaros talajba, s a fiú nem mozdult.