Ment.
Ehhez volt szokva. Menni hol tudatosan, hol öntudatlanul. Először az ész tervez, kivitelez, bátorít. Majd a benső hangok űzik és hajtják a testet, kíméletlenségük miatt majdnem gyilkosok. De ez a legerősebb érzés. Hatalma van minden felett. A kő, a víz és az ég felett. Növény állat és az ember felett is. Ha kell, önmaga felett is.
Az anyák érzik ezt a szülés pillanatában. És a szökevények a szökés napjaiban, heteiben. Vagy akár éveiben.
És a gyilkosok.
Vannak emberek, akik egész életükben szöknek. A legtragikusabb az önmaga elől menekülő ember. És az, aki isten elől menekül. Kinek Kain bélyege vöröslik a homlokából, és az ördög bámul a szemüregein át a világba.
Pipp azonban önmagáért menekült. Hol a tudat vakító fényeinél, hol az öntudatlanság végtelenül mély ködösségében.
Annyit ment előre, hogy már el sem tudta képzelni, hogy megáll. Noha erre vágyott. Mikor leült, a lába járt, a talpa csoszogott, a keze a füvet tépdeste, követ szedett fel a homokból, a teste rángatózott.
Enricóra gondolt. De csak egyszer sírt miatta. Az a egy sírás tíz évet adott az életéhez. Mert leszámolt mindennel és mindenkivel. Néha meglátogatták a kísértetei. Hol apja bámult rá a fák közül, máskor egy asszony, akinek a vonásai elmosódottak voltak. Majd apró gyermekek, a testvérei. És a kis barátja is eljött néha hozzá, Tomas. A halottai. Nem voltak félelmetesek. Inkább szánandók. Az anyja a kezét tördelte, az apja a kezébe temette az arcát, a gyermekek köré ültek. Csak a kis Tomas bujkált a fák közt, s mikor a tekintetük összeakadt, amaz lesütötte a szemét.
Enrico nem jött el, tehát él. Az élők nem hűségesek.
Aztán Stardi jutott az eszébe. És rájött, más nem segíthet rajta, csak egy Stardi-féle pap.
Az országúton ment, lehajtott fejjel előre. Rettenetesen nézett ki, lopni, betörni nem akart. Ha elfogják, némának tetteti magát.
De nem fogták el, sőt nem is törődtek vele. Mikor beért egy városba, látott magához hasonlatos rongyosokat. Vagy félórányit bolyongott a városban, mikor kiért egy pályaudvarra. Csak néhány sínpár volt itt, lezárt peron, ahol egy csendőr egykedvűen nézte a leszálló utasokat. Lejjebb tehervonatok sorakoztak egy szenes raktár előtt. Ösztövér kocsik álldogáltak, némelyik üres gyomorral feketéllet. Egyszerre azt látja hogy munkásokat keresnek. Szenes vagonokat nyitnak fel nagy zajjal, hangos szavakkal szólongatva néhány lézengő munkást.
Pipp feltűnés nélkül arra ment, egykedvűséget tettetett. Egyszerre – ahogy számított rá – megszólították. Magyarul, ismeretlen szavakkal. De mindent értett. Mutatta, néma és siket. Sok ilyet látott még Gardóban is a kikötőben vagy Sorrentóban, mikor teherhajók hajóztak be a rakpartra.
Mutogatták, hogy három, de nem értette, mi a három. Mégis bólintott. Aztán bőrkötényt akasztottak a nyakába, s kezébe nyomták a lapátot. Dolgozni kezdett. Egy óra múlva sajgott minden tagja. Még a szeme is bár gyorsan gyógyult, telement szénporral, sa harapásnyomok a hasán is fájni kezdtek. Vele dolgozott még három másik ember. Miután végeztek, arrébb tolták a kocsit, s újabbnak kezdtek. Miután azzal is végeztek, pihentek. Vagy félórát ültek a sínek mellett. A másik kettő dohányzott. Egyik kínálta, de nemet intett. Valamit mondtak róla, de ezt sem értette, s nem is próbálta megfejteni.
Estére végzett. Akkor kifizették, majd elküldték.
Elindult a városban, volt három ezüstösen csillogó pénze. Nem tudta, hogy mit érhet, de Olaszországban sem fizettek sokat egész napos munkáért. Ezért arra gyanakodott, hogy itt kevesebbet ér.
Hallotta a harangokat, melyek esti misére hívtak. Hirtelen kedves zene lett a fülének. Belvárosba járhatott, szép épületek sorakoztak, apró tornyok közt díszes tetők, csinos házak, kedves parkok, élénk színnel mázolt iskolaépület. Aztán megérezte a víz szagát. A folyó erre tekergőzött, átszaladt a városon, majd széles erdőségbe vitt.
Közel lehet a határ, gondolta Pippo, majd visszasétált a templom felé. Hirtelen valaki rászólt. Hátrafordult, két katonaforma ember állt mögötte szuronyos puskával. Még egyszer rászóltak, mire Pippo futni kezdett. Már nem jutott az eszébe, hogy megint fut, menekül, vágtat, mert megriadt állat a viharban. A két rendőr lemaradt, de sípszavuk előhívott egy harmadikat...
Lovas csendőr vágtatott elő az egyik kereszteződésben. Pipp alig tudott kitérni előle. Meg is botlott, majdnem elvágódott. De visszanyerte az egyensúlyát, s most újra futni kezdett. Átugrott a sövényen, felért egy járdára. Onnan tovább, majd felugrott egy alacsony villa kapujára, s átmászott. Szép udvarba huppant, de futott tovább, el a ház mellett a hátsó kertig. Ott magasabb fal volt, de nem kímélve magát lendületből nekiugrott, s taposva, a körmeivel a téglák közé kapaszkodva felmászott, majd átlendült.
Sötét utcára jutott. Messze és közel kutyák ugattak, s Pippo meglapult. Néhány nagyobb követ szedett fel, kettőt belerakott a zsebébe, a többit a markában tartotta.
Aztán csendesülni látszott az utca, ő pedig ment előre. Már óvatosabb volt, lopakodva haladt, az árnyéka hol előtűnt, hol elveszett. Egy kívülálló nem tudott volna megkülönböztetni, melyik az ember, s melyik az árnyéka.
Miután megnyugodott, lassan kiegyenesedett, s elhatározta, hogy a mise végével megkeres egy papházat, s bekopog. Tudott latinul imádságokat, szent szövegeket, s bízott a hangjában.
Negyedórával később meglátott egy nagyobb templomot, mellyel derékszögben állt egy széles plébániaépület sok magas ablakkal, nagy komor ajtóval.
Mikor elindult, szusszanást hallott maga mögött, majd egy hangos dobbanást. Hátrafordult, s meglátta, hogy egy vaskos katonai ló magasodik mögötte, rajta csendőr puskával a vállán.
Ismerte az állatokat, gyakran befogta azokat. Ismerte a szeszélyüket, tudta, hogy ezek az állatok katonai kiképzésen vesznek részt, együtt él kaszárnyában ló és ember.
Nem futott el, s még csak nem is hátrált.
A csendőr hosszan méregetni kezdte a fiút, majd beszélt hozzá. Pippo jelezte, nem érti. Szája elé emelte a kezét. Nem szerette a hazugságot, de ezt is megszokta. A ló most előrelépett, ahogy a csendőr rántott egyet a kantárszáron. Pipp továbbra sem mozdult. Az állat szemébe nézett, s az állat szeme is kíváncsiságot mutatott, mintsem idegességet. A csendőr a kardján tartotta a kezét, majd a lovával ismét előrébb ment, egészen Pippóhoz. A fiú az arcában érezte a ló forró leheletét, de nyugodt maradt, óvatosan az állat nyakához ért. A meleg testen apró remegés futott végig, majd a második simogatásra már nyugodt maradt. Pipp leengedte a kezét, próbálta minden izgalmát és indulatát kiűzni a testéből. A csendőr elengedte a kardját, majd a fiú felé hajolt. Látta a félhomályban, hogy a ruhája szénportól fekete, az arcát bár megmosta a szénpor a hajába is beleette magát. Aztán visszaemelkedett, megveregette a lovát, majd intett, hogy tűnjön el.
Pippo hátrafordult, s elindult, hogy megkerüljön egy utcát, majd visszatérjen a papházhoz.
A csendőr akkor már eltűnt, s Pipp azon gondolkodott, hogy azért engedte el, mert az állat megnyugodott az érintésétől, vagy csak egy szánalmas és veszélytelen csavargót láttak benne.
Mikor a plébániához ért, vaksi ablakok néztek rá fekete szemekkel, az épület olyan volt az oszlopsorával és sötét szemeivel, mint egy óriási pók, mely a hit láthatatlan hálóival ejti foglyul a lelkeket.
Kopogtatni, majd dörömbölni kezdett. Senki nem nyitott ajtót.
Egy kutya nem messze ismét felvonyított, néhány ablakban világosság gyúlt, melyek eddig sötétek voltak.
Az ajtóra egy nagy fa vetett árnyékot, a fiú úgy érezte, hogy jó lesz neki itt. Ledőlt a lépcsőre. Rettenetesen nyomta az oldalát a kövezet, de azt akarta, hogy ott találják meg, nem higgyék csavargónak. És olyannyira kimerült volt, hogy azonnal elnyomta az álom.
Az est bebugyolálta a testét puha fényekkel, majd az éj a fénytelenség nyugalmával.
Mikor magához tért, lámpa világította meg. Nem durván, nem az arcának rontva. Mögüle a fekete reverenda sötétlett, magas, vékony alak sziluettje rajzolódott a tudatába.
Lassan állt fel, nehogy megijedjenek tőle.
A pap kérdezgette. Nem erőszakos hangon. Pippo pedig nem akart hazudni, nem akarta azt a színjátékot, hogy siket és néma. Rátört az érzés, hogy az istenség egy egyszerű emberben is ott lehet. Mert az előtte álló férfi nem volt szép ember, de még ebben a félhomályos éjben, ebben a tompa lámpafényben is a jóság valamiféle érzete jelen volt. Latinul köszönt, majd olaszul, s ellépett a pap mellől. De az szelíden megfogta a karját. Intett neki, hogy álljon meg, majd kinyitotta a papház ajtaját, s most szóval és tekintettel jelezte, hogy kövesse.
A papház kívülről nagynak tűnt, belülről azonban inkább otthonos volt minden egyszerűsége dacára és szűkössége dacára. A mennyezeten lámpasor futott végig, oldalt ajtók álltak, nagy és ódon, bútorszerű ajtók. Köztük papok képei, a folyosó legvégén hatalmas feszület, mint hatalmas felkiáltójel. Pippo nem talált sok hasonlatosságot az olasz és a magyar parókia közt, noha a szentképek és a keresztek örök jelei mindkettőben ott voltak útjelzők gyanánt.
De azok inkább könyvtárak és múzeumok voltak, okos és bölcs akadémiák bölcs papok számára. Ez pedig szerzetesi szegénységben öregedő vén imaház volt, barlangja a krisztusi koldusságnak. Pedig sem elhanyagolt, sem kopott nem volt.
A pap Pippót bevezette egy szobába. Latinul szólt hozzá, majd töredékes olaszsággal annyit, hogy itt lesz a helye, itt alhat. És ne szökjön meg.
Pipp arra gondolt, hogy ezek a papházak olyanok a világban, mint az erdőkben lévő túlélőházak.
Enrico barátja nem hitt az Istenben, de Pippo szüntelenül kereste a magyarázatokat, hogy mi az, ami nem engedi meghalni.
Kint a nagy est belepett tornyot, háztetőt, lombot és várost.
Bent egy gyermek szorongott barátjáért és önmagáért, s még az Istenért is, hogy legyen, mert úgy ennek a világnak, s leginkább az ő világának nincs értelme.