A nőket és a férfiakat az állomáson különválasztották.
A nőkhöz rendelték a gyermekeket, valamint az idős férfiakat is. Nem voltak zsúfoltak a vagonok, de a hosszú út a jugoszláv határig mindenkit, aki ezekben a félhomályos, nedves és párás ládaszerű vagonokban utazott, megviselt. Az emberek egymást váltották az ülőhelyeken. Rossz leheletük összekeveredett, ahogy félelmeik is.
Létezett egy titkos szabály, senki nem terjeszthetett rémhíreket. Valaki megpróbálkozott vele, s ezért a vagon hátsó részébe rángatták és megverték.
Jugoszláviában hosszasan álltak a vonatok, a katonák többször is átkutatták a szerelvényeket. Szinte mindent elvettek, ami megmaradt a háborús évek során. És itt már nem tudtak semmit elrejteni. Voltak, akik a testnyílásokba rejtettek gyűrűt, pénzt, medaliont, értékesebb használati tárgyat. De az ellenőrzések egyre sűrűbbek lettek, s egy idő után már sarcolás lett belőle. Egy nő fülbevalóját kitépték a füléből, kendővel kellett a sebet kötözni.
Volt, hogy nyolcórát vesztegelt a vonat, s addig a ruhákat kimoshatták az állomás kútjánál.
Keveset beszéltek, sokat imádkoztak és voltak, akik némán, rázkódó vállal sírtak. A gyermekek és az öregek voltak a legvédettebbek a kétségbeeséssel szemben, de ők bírták legkevésbé a szomjúságot. gyakran volt ájulás, rosszullét, hányás.
Néha a halk beszédben különféle nyelvek zsongtak, susogtak, énekeltek egyszerre. Az embereket a piszkosság és a nyomor tette egyre hasonlatosabbá egymáshoz. Pedig sokféle nemzet keveredett össze, s vált bűzös embercsordává itt.
A legtöbb sváb volt, de voltak rácok, albánok, lengyelek és magyarok.
Szilvia olaszul beszélt a fiával, ezt érezte a legbiztonságosabbnak. Különösen a szerb területeken.
Egy kisebb falu előtt megállították a vonatot, s az összes magyart levezényelték.
Benetti francia származásúnak írta az úti okmányban a nőt és gyermekét, akik Budapesten keresztül utaznak haza. Így nem háborgatták őket.
Voltak, akik leskelődtek. Pattogó, hangos beszéd zakatol a vagonok előtt. Egy férfi jajveszékelt, a nők halkan sírtak.
Szilvia most nézett először ki a parányi, drótráccsal beszőtt ablakon. Valaki, idősebb férfi lehetett, bevizelt. Ezen mulattak a katonák, akiket Szilvia nem tartott azoknak. Hitvány emberi hulladéknak látta mindet.
Forróság volt. A levegő száraz és poros, sehonnan nem jött enyhület. A kitoloncoltak órákig álltak a napsütésben. És egyesével ájultak el. Ilyenkor egy másikkal fellocsoltatták, majd hangos röhögések közt feldobták a vagonra.
Késő délután hatalmas rándulással elindult a szerelvény. Hevesen rázkódott kilométereken át, s az alkonyi nap vércsatakossá festettek az arcukat
Estre értek a magyar határhoz.
Ott leszállították mindannyiukat a vonatról.
Rendőrtiszt jött eléjük, mögötte közrendőrök és néhány katona ácsorgott.
Most szóltak először tisztességgel hozzájuk.
Egy karámszerű épületbe terelték őket. Itt lefekhettek, alhattak. És enniük adtak. Szilvia most érezte az első harapásokkor a fájdalmat a gyomrában. Nem volt szíve egy falatnál többet ennie. Gyermekének adta a kenyeret, az édeskés vizet és a ráncos almát, amit kapott.
Az éjszaka langyos volt, a reggel hűvös.
Szilvia kihallgatta gyermekének ártatlan szuszogását, mozdulatait, összerándulásait.
Másnap őt hallgatták ki. Másfajta emberek voltak. Szilvia elnézte ezeket az arcokat. És meglepte, itt mennyivel másabb emberek élnek, mint amilyenekhez hozzá volt szokva. Markáns arcok felett lusta tekintet csüggött, megtört fényű szempár és ideges ujjak elfojtott indulatot mutattak neki.
- Ön francia?
- Nem, kérem. Magyar vagyok.
- Itt az áll, hogy francia származású.
- Félreértés volt. Nem beszéltek ott magyarul. Nem törődtek velünk, szabadulni akartak tőlünk.
- Igen... Értem és megértem – mondta a rendőrtiszt.
A férfi hosszan jegyzetelt, majd levette a szemüvegét.
- Hol fognak lakni?
- Budapesten. Ott volt egy lakásom. Talán megvan még. És talán az enyém még.
A férfi hallgatta a nőt, majd csendesen mondta:
- Nehéz lesz. Nincs munka, étel kevés, Budapest romokba hever. Sürgősen keressen munkát, hogy a gyermekét el tudja tartani, különben állami gondozásba kerül.
Légy dünnyögött át a termen, nedvességet keresett.
- Megértette?
- Megértettem – válaszolt a nő rezignáltan.
Nézte, ahogy az előbbi légy a férfi izzadt homlokára száll. A közelmúlt így zümmögött el mellette, halkan és idegesen.
Egy óra múlva kezébe nyomták az ideiglenes irataikat, viszont az útlevelét és Benettitől kapott okmányokat elvették.
- Nem lesz szüksége rájuk – mondta egy másik férfi, magas, kopasz, sovány és kellemetlen.
Teherautóval vitték ki a vasútállomásra. Kisváros volt, egykor szép térrel. A romok rákiabáltak az emberekre, s azok szégyenükbe lehajtott fejjel jártak.
Szilvia évtizedek óta nem látta a hazáját. Igaz, csak ő változott, az ország részvétlen mozdulatlanságban öregedett meg. Temetői megteltek friss halottakkal, eltékozolt emberi ígérettel.
Jegyet vett a fiának és magának, felszálltak az első budapesti vonatra. Nem volt ez sem fényűző, mint rég. Ezt is megviselte a háború, elhasznált kocsikban elhasznált emberek szorongtak.
Az idő szép volt, nagy és méla felhők úsztak az alföldi táj felett, majd az ég hegyekké szürcsölte a földet, követ, erdőt.
- Az már Pest? – kérdezte egy kislány
- Igen, az már az. A főváros – válaszolta szegényes, egyszerű vonású nő.
Majd hosszan Léont kezdték bámulni. Olyannak érezte magát, mint a búvár, mely sötét tájakon jár ismeretlen lényektől háborgatva.
Belekapaszkodott az anyjába, ahogy szorongó, szürke, romos házak rohantak el mellettük. És minél beljebb értek, annál több koldusépület, nyomorék, foghíjas utca tátogott rájuk.
A városban kopott emberek jöttek, mentek, egy villamos dübörgött el mellettük.
A Duna-parton, még emlékezett a Szent Erzsébet hídra, mint egy kimúlt, hatalmas szörny, úgy feküdt a hídteste a vízbe zuhntan. A hídfő előtt magas törmelékdomb, s a Horthy híd harmonikaszerűen meggyűrve komorodott a Dunába. Mikor komppal átkeltek a folyón, a város olyan volt, mint egy nagy halott felravatalozva, oszló és elomló karokkal, fővel, homlokkal. A Logodi utcára érve vastagon állt a törmelék, s az egykori bérházak bombahasogatta sebekkel ácsorogtak. Itt volt az egykori háza.
Betért egy lakatos üzletbe.
- Kérem, szeretném feltöretni a lakásomat. Itt vannak a tulajdonosi papírjai.
A lakatosmester hosszan néztek a kopott, meggyűrt lapot.
- Ösmerem a környéket. Ott már nincsenek tulajdonosok.
- Láttam a házat. Ép maradt.
- Asszonyom, mint mondtam, tulajdonosok nincsenek, csak lakók.
Mások jöttek, s a lakatos már nem törődött vele. Csendesen elódalgott.
Aztán visszaindult a házhoz. Üszkös lépcsőpházban savanyú szag terjengett. Még a színekben is volt valami savanykás, elhasznált árnyalat, ahogy a kitört ablakok szakadt újságpapírjai közt bezuhogott a friss alkony.
Visszhangzott minden léptük, s itt minden lépés, mint egy halottas menet.
Felért az első emeletre. itt lakott néhány hónapig egy hatszobás Dunára néző lakásban húsz évvel ezelőtt.
Ismeretlen nő nyitott ajtót.
- Mi tetszik?
- Asszonyom, ez az én lakásom. Itt a tulajdonosi okirat róla.
- Nekem is van papírom. Tűnjön el!
Az ajtó becsapódott, hosszú másodpercekig kongott az egész épületben a becsapott ajtó hangja.
Szilvia újra kopogott, majd dörömbölni kezdett.
Az ajtó kinyílt.
- Nem hallotta, hogy tűnjön el!
- Önnek ehhez nincs joga, ez az én házam. Itt van a...
- Ezeket a lakásokat kiutalták. Nekünk és még vagy húsz családnak.
Szilvia most gyengült el először. A gyermeke ott állt mellette, látta, hogy kimerült és éhes, s mindjárt itt az est.
- Kérem, egy szobát szeretnék használni!
- Nem engedhettem be, míg nincs végzése róla, hogy itt lakhat.
- Hiszen a saját lakásom, asszonyom.
- Maga honnan jött ide, Ámerikából?. Itt háború volt. Az a régi úri világ letűnt.
- Kérem, erre az éjszakára. Nincs hol aludnunk.
- Keressenek egy menekültszállást. Vagy húzódjanak meg valahol. Maga úgyis úrinő, hiszen egykor a fél ház a magáé volt. Bizonyára van pénze. Vagy ékszere. Vagy valutája.
És az ajtót a magabiztosság fölényével csukta be.
Léon rövid mondatokkal kérdezősködött.
- Kisfiam, ma nincs vacsora. Itt alszunk, itt a lépcsőházban. Holnap minden jobb lesz.
A gyermekét ölelve kuporgott az első emelet fordulójában. Hajnalban felriadt, hideg volt, de Leont betakargatta. Büdös volt, a nedves fa és szén szikár szaga sötétlett a pincéből. A hajnal is piszkos volt, szürke árnyakat terített a falakra, egy villamos hangja zörgött messziről, aztán néhány teherautóé. Öt körül járhatott.
Felébresztette a gyermekét.
- Mennünk kell, Leon!
A gyermek nyöszörögve ébredezett, majd kóvályogva csüngött az anyja karján. Egy pékség előtt megálltak.
- Zsemlét kérek.
- Nincs. Azt nem adhatok. Csak kenyér van.
- Akkor abból adjon!
- Csak egészet adhatok, Kilósat.
Szilvia valamit adni akart a gyermekének. Megvette a kenyeret, majd vajat is vett hozzá.
A Duna-parton ettek. Szép volt ez a reggel, aranytócsák csobogtak alá az égből, a Parlamem szürke tömbje és a szétlőtt pesti rakpart sovány volt, embertelen és közönyös.
- Egyél, no, gyermekem.
- Mama, nem megyün vissza Párizsba. Apa régi házába.
- Nem mehetünk. Mindenhol idegen vagyunk.
A gyermek elgondolkodott. Majd halk hangon megszólalt.
- Szép itt. Nagyon szép ez a folyó, azok a paloták. De éhen fogok halni.
- Nem fogsz, León – válaszolta az asszony aggodalmaskodó hangon. – Nem halsz meg, amíg én gondoskodni tudok rólad. És hidd el, ez nem néhány év. Megtanultam, a halállal a gondoskodás nem szűnik meg. Apád pénzéből is élünk. Akik meghalnak, nem tűnnek el végleg.
- Jó lenne újra Párizsban – mondta a fiú elgondolkodva. – Ott minden jobb. Sokkal jobban élnek az emberek.
- Párizst is lebombázták. Mindenhol háború volt. Ott is a hidak, a házak így nézhetnek ki. És az emberek is.
A gyermek hallgatott, és a nő rettenetes kínokat élt át minden pillanatban, mikor a gyermekére nézett. De erőt adott, hogy ez a gyermek rábízatott.

Mikor a nő hitelt érdemlőn bizonyította, hogy a Logodi utcai lakás az övé, még inkább büntették.
Szürke hivatalnok izzadó homlokkal és izzadt nyakkal ülve magyarázta neki idegen hangsúllyal, hogy akik eddig jól éltek, most kénytelenek lemondani a munkásság javára.
- Sohasem éltem jól – mondta Szilvia.
- Asszonyom, a kezén látszik, hogy dologtalanságban szépnek maradt.
- Téved, uram. Soha nem éltem jól. És nemcsak a test használódik el.
- Hát?
- Maga úgysem értheti- mondta Szilvia, s azzal kioldalgott az iroda ajtaján.

A Józsefvárosban kapott egy kicsi szobát egy háromszobás lakásban, ahol egyedül élt egy vele egykorú asszony. Szilvia takarította a lakást, a lépcsőházat, majd mosott és vasalt, kereett annyi pénzt, hogy ketten megéltek és félretettek belőle.
Aztán az egyházi iskolákat lefoglalták, a szerzetesrendeket szétkergették. Az asszony éppen tanúja volt, mikor egy negyvenes éveiben járó papot megvernek az utcán. Bámészkódok gúnnyal vagy részvéttel álltak, de a részvét mindig gyávaság, a gúny pedig üresség. A pap elesett, ezüstös szemüvege félméterrel tőle a földön hevert. Egy kölyök felkapta, s elrohant vele. Senki nem szólt rá. A pap fel akart tápászkodni, de a monoklitól a szeme alatt rosszul láthatott. Többen nevettek.
Szilvia elindult felé, de valaki megfogta a karját:
- Elvtársnő, ne avatkozzon bele!
Szilvia állt egy pillanatig, érezte a karját szorító marok embertelenségét, de mégis kiszabadult a szorításból.
- Ez embertelenség!
- Nem, elvtársnő, ez igazságtétel.
- Ahol védtelen embereket vernek, ott nincs igazság – mondta, s a paphoz szaladt.
Belekarolt annak a vállába, az pedig segélykérőn támaszt keresett. De megérezte, hogy a váll és a kéz gyenge, vaksin hunyorgott a nő felé.
- Lányom, menj el. Nem segítesz, ha magadnak ártasz.
A nőt most megragadták, s messzire rángatták a paptól. Rendőrök jöttek. Meglepő volt, hogy az egyik talpra segítette a papot, majd egy autóhoz vezették. A tömeg csúfolódni és hangoskodni kezdett, hangos nevetések kísérték a rendőrségi autóhoz a feketeruhás papot.
- Elvtársnő, maga is szálljon be. maga ide – mondta egy civilruhás rendőr.

Az estét a fogdában töltötte. Csend volt, óránként csattan egy zárkaajtó csapódása. Hajnalban emberi ordítás, majd újabb csend.
Reggel szük, kellemetlen irodába kísérték. Pislogó lámpa alatt, fiatal tiszt ült egy íróasztal mögött. Mikor levette a tányérsapkáját, az arca hirtelen sunyi lett, kopaszsága groteszkké tette ezt a fejet. Nagy, tojásdad alakú fej volt, melyben keskeny szem, enyhén ferde orr és vékony száj szomorkodott. A férfi az asztalra dobott egy dossziét, majd így szólt.
- Jó, ha harmincnak gondoltam. De maga már ötven is elmúlt. Hogy csinálja? – kérdezte a férfi, s a tarkóján összefonta az ujjait.
- Miért vagyok bent?
- Engedje meg, elvtársnő, hogy itt én kérdezzek – mondta a férfi savanykás vigyorral.
- Akkor kérdezzen! – válaszolta az asszony.
A férfi arca eltorzult. Felállt, sétált, majd leült.
- Maga nincs abban a helyzetben, hogy destruáljon, s tegye ezt nyilvánosan.
- Egy megvert férfin segítettem.
Tudja, ki az a megvert férfi?
- Nem számít, hogy ki, ha segítségre szorul.
A férfi ismét felvette a dossziét, majd az asztalt kezdte ütögetni a vékony papírköteggel.
- Akkor is megvédte volna, ha a fiát bántotta volna korábban?
- Talán nem.
- Talán?
- Bizonyára nem. De mit számít? Az az ember nem bántott senkit.
- Az az emberegy kútmérgező. Szennyes babonákkal mérgezi a fiatalságot. Illetve már nem. Az ilyeneket lelöktük a katedráról.
- Akkor nincs miért félni tőle.
- Ki állítja, hogy fél itt bárki is tőle.
- Aki megverte.
A tiszt összeszorított ajakkal nézte a nőt.
- Aki megverte, igazságot tett.
- Aki megverte, gonoszságot tett. Félelemből és gyávaságból tette. Ön is fél, fél azoktól, akik felett hatalmaskodik.
A tiszt váratlanul felugrott, s a nőt úgy megütötte, hogy az felborult székestül.
- Mit képzelsz, te vén ringyó! – sziszegte felé, s még mindig ökölbe szorított kézzel állt felette.
Szilvia érezte, hogy az ajka gyorsan megvastagodott, a vér savanyú íze iszaposodott a szájába. Fuldokolni kezdett tőle.
- Keljen fel, s üljön vissza – ordította a tiszt, s a karjánál fogva felrántotta a nőt, aki feljajdult a fájdalomtól.
Csend ereszkedett a helyiségre. A tiszt kinyitott a dossziét, majd fel-felpillantott a nőre. Aztán becsukta, majd ennyit mondott.
- Hogy a feje kitisztuljon, még egy napig bent tartjuk.

Négy nap múlva engedték ki. Kora reggel volt. A buszok felriadtan szaladtak végig a körúton, s Szilvia az éhségtől szédelegve indult el az úton. A Szent Margit hídon ment át. A Duna sötét volt, az ég gyorsan derülő, vaskos felhők göndörödtek a budai hegyek fölé.
Mikor hazaért, Vászolyné, a szállásadója nyitott ajtót.
- Ne jöjjön be! Összekészítettem a holmiját.
- A fiam? A fiam merre van?
- A fia, ha nem vigyáz rá, nem sokáig maradhat magánál. Leküldtem a piacra. Szófogadó fiú. Vigyázzon rá...
A nő a lábával kitessékelte a bőröndöt, majd lassan becsukta az ajtót.
Szilvia sietve indult a piac felé. Rosszat sejtett. Útközben megállt, hogy megnézze, mindene megvan-e. A kabátja ott volt, melybe belevarrta a pénzét. Megvolt, érezte, ügyesen rejtette el.
Aztán Leont is megtalálta. A gyermek sírva ölelte az anyját, akinek a sebes arcától megrémült, de a forró és lágy ölelésű kéz megnyugtatta.

Pestre költöztek. Itt még nyomorúságosabban laktak, de egy öreg cipész, kinek két és fél szobás ház jutott, az egyik szobát átengedte nekik. Egyben lakott, s a félszoba volt a műhelye. Rendes ember volt a gyávasága ellenére is. Az asszony nem ítélkezett, hiszen az egész ország gyáva volt, reszketeg. A város tele volt orosz katonákkal, s Szilvia is látta, ahogy negyvenéves férfiakat és nőket lökdöstek fel teherautókra. De volt, hogy férfit vertek agyba-főbe, s a gyermeke és a felesége hiába jajveszékelt, a férfinak dróttal kötötték hátra a karját, a nőt pedig ellökték és többször fejbe és hatba rugdostak.
A vén cipész pedig csak tisztaságot és ételt kért, s az asszony ezt megadta neki. Kedélyes, csendesen iszogató ember volt, gyakran Szilvia segítette ágyba, ahogy elnehezült estefelé a székén.

Évek teltek el, Szilvia két gyárban is dolgozott hat év leforgása alatt.
És megöregedett.
Gyermeke felcseperedett, férfias lett, néha az asszony is csodálva nézte a fiát, aki törékeny volt, mint egykor az apja, de értelme világos és nyitott volt.
A vén cipész csodálva hallgatta, ahogy az anyja hol franciául, hol olaszul beszélget vele, de néha németül is.
- Innen nem lehet ám megszökni – mondta az öregember. – Csak a képzeletben. No, van nekem néhány könyvem. Még az első háború idején hoztam Olaszországból...
És valóban néhány ócska könyvet vett elő egy szalmaládából.
- Olvasd, ha már ilyen szépen énekled ezt az énekes nyelvet – nevetett, s a fiú vállát barátian megszorította. – Antikváriumba vittem, de ott nem kellett. Még meg is ijedtek tőlem, hogy bajuk lesz a könyvek miatt.
A gyermek ügyes volt az iskolába, de egyetemre nem járhatott. Követte az anyját a fonalgyárba, ott a gépeket szerelte. Komor és a gondolataiba merülő fiú lett, ugyanakkor könnyeden beszélgető és sokat mosolygó, mikor emberek vették körül. Szilvia soha nem vitte magával a templomba. Mikor maga elment, nem szólt Léonnak, hanem kiszökött a házból. Óvatoskodva ment az utcákon, hogy látja-e valaki. És néhány percig mindig tétovázott. Még a fiának is hazudott, s hitt abban, hogy ezzel megvédi.
Egy imádságot költött maga is, s csak akkor mondta el a fiával, mikor az öreg horkolva aludt a széken, s a hortyogása elleplezte a suttogásukat.

Egy nap arra ért haza, hogy koporsót hoznak a ház előtt álló halottasszállítóhoz.
Az öreg egy nyári napon elszunyókált, s mikor felriadt, hogy fáj a mellkasa, cigarettára akart gyújtani, de ehhez már nem volt elég ereje. A cigarettásdoboz az asztalon maradt, az öregember pedig előrehajtott fejjel aludt el. Így találtak rá.
Délután volt, a nyári délután szikrázó fényekkel dongott be a kertekre, s ahogy bement a lakásba, újra elfogta a kétségbeesés.
Éppen ezen a napon töltötte be a hatvannyolcadik életévét.
Leült a konyhába, s belélegezte még az öregember hagyatékul hagyott szagát, az olcsó szappan és a friss ruhák illatát, a bőrök, csiriz, néhány régi könyv avatag illatát, a konyha kihűlt, nehéz szagát.
Néhány nap múlva egy hivatalnok közölte, hogy a házat bérletbe kiadják a fiának egy évre, s ezt meghosszabítják, ha megnősül és gyermekei születnek.

Szilvia mindig csodálattal bámulta a fiát. Húszas éveinek lombos ifjúságában élt, sokat volt szerelmes, gyorsan változott a hangulata. Szép férfivá érett, s szerették, mert egyenes volt, s ha egy társaságba valaki egy lemezt tett fel, ő szinte pontosan elvezényelte fejből. Különösen Mozart állt közel hozzá. Olvasni azonban nem szeretett. Helyette beszélt, hosszan, s nem a szavait volt jó hallgatni, hanem az arcát fürkészni, mely a nyári rétek gyers színeváltozásaihoz volt hasonlatos.
- Ne nézz, anya! – mondta gyakran, s ilyenkor az anyja magához ölelte ezt a szép ifjúi fejet.

Ősz lett.
Hideg, deres reggelekre, fényözönnel csörtető délelőttök jöttek, majd szikár estek megvékonyodó lombokkal, züllött utcákkal, hangosan kavargó tömegekkel, sietős villamosokkal.
Késő októberi nap volt, mikor a fia hazaállított egy lánnyal. Alacsony, egyszerű, de kellemes jelenség volt. Szilvia hamar megkedvelte e fiatal nő tartózkodó közellétét, halk nevetéseit, csodálkozó tekintetét.
Léon, mint menyasszonyát mutatta be, akit hamarosan feleségül fog venni.
- Anyám, eljön velünk moziba? Meg előtte a Dunapartra. Ilyenkor még szép, csöndes nyugtalansággal fonnyad el rajta az alkony.
Hármasba mentek a belvárosig, ott leszálltak a villamosról.
Szilvia nyugtalanul bámulta magát a kirakatban. Hirtelen elfogta az érzés, hogy nincs már helye ebben a világban. Minden fakó volt, az ajka, a bőre és a haja is. Nézte a körút házait,, melyeket újjáépítettek. És szánandó emberi mivoltára gondolt. Romlékony anyagiságára, s hirtelen felötlött benne, hogy nincs semmi, ami megtarthatná őt, csak a bizalom a láthatatlan és alig megtapasztalható dolgokban. Nem messze innen volt egy templom, odavágyott.
Váratlanul harsogó embertömeg fordult ki az útra.
Az asszony nem tudta mire vélni, csak bámulta a váratlanul előtörő embertömeget. Zászlók és táblák alatt jöttek a szürke őszi napban szürkén és gyámoltalanul. Aztán mellettük teherautó fordult ki, rajta magyar zászló.
Léon belekarolt az anyjába
- Látod, mama? Látod ezt?
- Mit kell látnom, fiam?
- Ezt itt! Az embereket. Boldogok!
Az asszony megragadta a fia karját.
- Menjünk innen. nem messze áll meg itt a villamos.
- Nem mehetünk, anyám! Ezt látni akarom.
- Nem tartozunk hozzájuk.
- De igenis hozzájuk tartozunk.
- Léon. Ez nem a te nemzeted. És nem a hazád. Csak átmeneti szálás.
- De igen, anyám. Ez a hazánk. Itt élünk. Mindig ezt mondtad.
Szilvia émelyegni kezdett. Közben az emberek elvonultak előttük. Hangosan énekelt, s az utca megtelt lármával, színekkel, nyugtalansággal.
- Gyere, fiam. Itt nem vagy biztonságban.
- Sokkal inkább anyám nincs biztonságban. Menjünk az emberek közé. Ott... ott nem bánthatnak.
- A sok ember miatt bántanak. Ezek miatt az emberek miatt. Ezek bolondok.
- Lehet, de ha ez kell a szabadsághoz.
- Nem, Léon, nem ez kell. Higgy nekem, egészen más kell.
- Itt ez kell, anyám. Nem Olaszországban vagyunk. És nem is Párizsban. Ott nem kellettünk, ott nem vették hasznomat. Itt igen.
És Léon váratlanul megölelte az anyját. Rég tett ilyet, túlságosan tisztelte ezt a lassan eltöredező asszonyt, akinek a feje tele volt ősz hajszálakkal.
- Mennem, kell! Ezek közt az emberek közt a helyem. Mindig arra neveltél, hogy legyen véleményem a dolgokról, s ha valamire szükségem van, azt szerezzem meg.
- De itt nincs olyasmi, amire szükséged lehetne.
- De igen. Ezek az emberek nevetnek, énekelnek. Nekem egyiksem volt meg az életemben.
És a fiú otthagyta az anyját, és az asszony sokáig nézte, ahogy kezet fog néhány fiatalabb fiúval, majd egy középkorú férfival. Majd egy zászlót vesz a kezébe, s elindul a körúton végig.
Szilvia még néhány percig látta a zászlót, aztán a zászló is eltűnt, s ahogy Szilvia átszaladt az úttesten, felnézett a templomra, s arra gondolt, hogy itt az ideje, hogy az Istentől számon kérje azt, amivel úgy gondolta, hogy tartozik.