A másik férfi sietősen, ám de gyalogosan kényszerült elindulni.
Másfajta gondolatok űzték és kísérték. Magasrendű dolgokról elmélkedett, olyasmikről, melyek a bölcselőt zavarba ejtenék, a divatos írót megnevettetnék, a hétköznapi terhekkel agyonnyomorított embert elijesztenék.
Mert a történet másik szereplője Csankovszky Miklós volt, ifjú papnövendék, aki a püspöki palotába igyekezett, hogy megismerje magas elöljárójának akaratát. Nem Isten szándékát vizsgálta, hanem létének értelmét. Mikor felvételét kérte, a nyomor elől menekült. Mikor félbeszakította a tanulmányait, a kétkedései majdnem tönkretették. S mikor visszatért, megalázott lélek volt, kivert és megrugdosott kutya; lelke félig szerzetes, feje nagyobb részt filozófus, de a keze paraszté volt. Semminek érezte magát, s nem a rá váró dolgoktól félt, hanem féltette azokat, akik rá vártak. Maga előtt látta a vidéki plébániák dohos és elhanyagolt papházát és sanyarú sorsú templomait, melyekbe embertől meggörnyedt, földtől megátkozott és az istenvárásban megalázkodott parasztok járnak kántáló énekkel és távoznak gyarló, hosszú csönddel.
Megállt egy kis parkban, mert megszédült az éhségtől és a nehéz, pesti levegőtől, a zajoktól és a nagy tágas égtől, mely a Dunából széles ikerarcával ragyogott vissza rá.
Leült egy padra, lombos fák alá, hol nem messze betonszegélyezte kis tó nézett bele a világba. Hosszan, félszegen ült, nézte a kis tó szürke csendjét. Piszkos medrű, mozdulatlan víz volt, s ahogy belebámult a felszín alatti világba, kiürültek a gondolatai. Megbámulta az apró lények mozdulatait, hol felvillanó, hol eltűnő fények szerenádját, egy apró hal monoton lebegését. Vajon e hal gondol-e Istenre, van-e egyáltalán lelke, mely vezérli egy fensőbb akarat felé. Talán az egész egy színház, melyben az élők milliárdnyi láthatatlan kötélen függenek alá az égből, s csak a fényeket és az árnyakat követik; egyik hajtja, másik űzi őket. De vajon az ember különb-e a sok, kavargó kis életnél, mert az ember sokszor összekeveri az árnyat és a fényt, máskor az egyiket a másikának hazudja.
A kezével összekavarta a felszín láthatatlan erővonalait, s a víz zavaros lett, ahogy a tudata is. Ebben a pillanatban gyermeksírásra lett figyelmes.
Koszos, eltorzult arcú gyermek bömbölt az egyik fa alatt a fa törzsének támaszkodva. Talán hat vagy hét éves lehetett, de a legszegényebbek akár évekkel többek is a kinézetüknél. Csámpás, fűzőtlen cipő volt a lábán, átszabott és foltos munkásruha a testén. Néhányan megnézték, mások legyintettek, két intézetis lány valamelyik felekezeti iskolából meggyorsította a lépteit a gyermeksírás hallatára.
Aztán egy koros asszony az „eridj innét" és a „nem takarodol" kifejezések sűrű ismétlésével pörölt a gyerekkel, megragadta a karját, mire a gyermek a földre vetette magát. Aztán csendőrrel fenyegetőzött ez az otromba parasztasszony, s a fiatal pap azon gondolkodott, hogy vajon az ilyesfajta ember mit láthat egy gyermekben.
És úgy érezte, közbe kell avatkoznia. Odasietett, s az asszony elé állt a fiút védelmezve. Megragadta a vékony, koldusságtól petyhüdt karját, s szelíden alrébb húzta.
- Mi a baj, kisfiú? – kérdezgette.
A gyermek enyhülni látszott az okos és szelíd férfiarc látványától. A szeméből kiszáradtak a könnyek, s csak a por száradt vissza az arcra, mely napégette volt és elgyötört.
- Mi bajod esett, te gyermek? – kérdezte újra, mert a kis ajkak összeszorultak, mintha saját akaratunk lenne, melyek megmakacsolták magukat.
Még levegőt sem vett szegényke, mitől az arca vörösödni kezdett, mintha lángra kapna, már olyan volt.
- Nyugodj meg! Nem bántalak. Segíteni akartam rajtad. Magadra hagylak... Már nem bánt senki – mondta sajnálkozva, de a gyermek, amint ellépett mellőle ez az idegen felé lépett.
A papot meglepte a gyermek viselkedése, de kerülni akarta a félreértést, s elindult vissza, a padjához. A gyermek kivárt, majd a férfi után futott, s vadul átölelte.
Most értette meg, hogy ez is egy számkivetett lény, akinek anyja és apja nem volt, csak nemzője és világrajöttének elszenvedője. És ami borzalmasabb volt, hogy ennek a kicsiny testnek nem volt gyermeksége, csak létezése maradt; állat volt abból az ösztönös és túlélni akaró fajtából, mely megtéveszt kedvességével, s megölni képes az idealizmust a gyarlóságával.
A pap érezte, hogy a gyermek talán egyszer megtapasztalt jóság után ábrándozik, de a keze, mely függetlenül volt a lelkétől, az erszénye után kutathat. A pap arra gondolt, hogy engedi ellopni azt, amilye van, de aztán rájött, hogy ezzel ő is elvenne a gyermektől, ezért maga mellé ültette a kisfiút. Hosszan belenézett mosdatlan kis arcába, élénk-rosszkedvű szemébe.
- Tudom, hogy a pénzem akarod – mondta szelíden, mire a gyermek a fejét rázta, s apró könnyek jelentek meg a szemébe, melyet formátlan kezével kitörölt.
- Nesze, itt a pénzem. Majd lesz nekem megint. Annyi mindig lesz, hogy ne vegye el az életkedvem. Eredj, ha nem is tesz jóvá, legalább veled jót tesz.
A gyermek értetlenül nézett rá, nem tudta, hogy balgaság vagy jóság, amit ez az ismeretlen férfi tesz vele. Nem is volt fogalma erről a kettőről. Aztán megijedt, hogy valami rosszat akar tőle ez az idegen. És futni kezdett a Duna felé, a nagy obeliszkszerű feljáróhoz. Mikor felért, még visszanézett, majd tovafutott, mint egy göthös kutya, mely kenyérhéjat vagy ételmaradékot lopott.
Hátradőlt a padon, már nem volt mit ellopni tőle, csak a kézipogyásza volt nála, de az kopott volt, s egy helyen el is hasadt. Magához ölelte, majd a fejét hátravetett, a szemét behunyta, s az arcát odatartotta a napnak. Tíz óra lehetett, talán egy kicsivel több. Nézte a szemhéján át a világot, mely halvány sejtelem volt, s a kis patak világa jutott az eszébe. Ilyesféle világ lakozik benne is, milliónyi apró kis buborék, ér, rög, folyam, áramlat, parány. Arra gondolt, hogy e világok közt van-e kapcsolat, s egyáltalán miért léteznek egymás mellett, egymástól függetlenül, mit jelképez egyik vagy másik.
Nem merte kinyitni a szemét, érezte, hogy hirtelen elvakítaná a fény, mely tolakodón már perzselni kezdte az arcát. Ősz volt, de a nyár még kinyújtotta hosszú nyelvét, hogy arannyá nyalintsa a földeket, a templomok kupoláit, a vizeket és a háztetők végtelen folyamait.
Felkelt tehát a padról, majd elindult még mindig csukott szemmel. Lassan nyitotta ki a szemét. Először elmosódott körvonalakat látott, mintha a víz alól bámulna a víz feletti világ jelenéseire. Aztán kitisztult a világ előtte, s egyszerre egy férfit látott, aki nekidőlt a korlátnak. Egyik karja ernyedten lógott maga mellett, a másik pedig erőteljesen kapaszkodott. Megállt, nézte, hogy mi történik. A másik férfi összerázkódott, az arca oldalról fehérré vált, mint akit a roham vesz elő. Nem tűnt fájdalmasnak az arca. Inkább olyanná lett, mintha valamin eltöprengne, s a gondolat összefacsarná a szívét, kiszipolyozná az agyából az életenergiákat, kifeszítené az arcát, mint vitorlát a szél. És a szem nyugtalanná vált, szinte fehér volt, s az ujjak hol elernyedtek, hol újra és újra összeszorultak.
- Uram, rosszul érzi magát? – lépett hozzá a pap.
A másik váratlanul felé fordult, az arcába visszaserkent a vér, csak a verítékcseppek ragyogtak a homlokán, s a teste maradt természetellenes tartásban.
- Nem, nincs semmi baj. Jól vagyok, egészen jól. Csak... egy pillanatra... De van ilyen. Most már nem tartom fel, kérem, hagyjon – mondta a másik férfi.
A pap felismerni vélte a másikat, valahol már látta. Markáns, nem könnyen felejthető arc volt nagy, kifejező, de sötét tekintettel, apró állal, szép formájú orral, magas homlokkal, kissé hosszú, dús hajzattal.
- Igen, ösmerem magát. A vonat. A mai. Igen, emlékszem, láttam. Én is a bécsi gyorssal érkeztem, ahogy ön is...
- Talán látott. És jól esik, uram, hogy segíteni akar. De nincs semmi bajom. Dolgom van a városban. Minden jót Önnek! – mondta, s elindult a part felé, ahol elegáns, mégis formátlanul nagy autók álldogáltak.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
