Ha jöttek is fiatalabb betegek, azok megfázott gyermekek voltak, néhány vágott, horzsolt seb, vagy törésnek hitt csont. Aztán néhány elcsapott gyomor, gyulladt fog, verekedések nyomai.
Ahogy megláttak véresen, bedagadt szemmel, minden érintésre felszisszenő állapotban, gyorsan vizsgálni kezdtek.
- Nézd meg, nem sérült-e meg a szeme.
- A bordák repedtek, egy talán el is tört.
- Felkar, alkar nem sérült, csak véraláfutásos, horzsolásos.
- A lába is épp, lép nem sérült.
- Marika, hívja a rendőrséget!
- Köszönöm, nem kell. Ez csak egy bunyó volt – dadogtam égő, viszkető ajakkal.
- Összevertek, kisfiam – mondta az orvos, sűrű, fekete haja és szemöldöke egyszerre összeértek, szemüvege mögül kibámult, mint egy gyáva béka.
- Akkor sem kell rendőrség. Hazamehetek? – kiáltottam erélyesebben, mire ezek itt mind összenéztek.
- Nem lehet fiam. Ami veled történt, bűncselekmény.
- Volt már ilyen máskor is. Nem velem. Néha vannak verekedések.
- Én is verekedtem, de soha nem akartam a másikat megnyomorítani.
- Engem sem nyomorítottak meg – tiltakoztam.
- Nem, de hogy legközelebb meg ne történjék, ezért…
Nem folytatta, láttam, hogy meddőnek tartja a magamfajtával a vitát. A szemével intett az ápolónőnek, s míg engem kötöztek, hallottam, hogy valóban a rendőrséget hívják.
- Nem kell röntgen, nem akkora a baj –, mondta az orvos – de kapjon tetanuszt a mi kis papplacink.
Tíz perc után kikísértek az előtérbe, az ápolónő ült le mellém.
- Elárulod végre a neved?
- Nem számít.
- Miért? Kinek?
- Sem magának, sem másnak.
- Figyelj rám. Nekem is van egy ilyen korú fiam, mint te. Nem szeretném, hogy így jöjjön haza.
- Ha így jönne haza, ő sem árulkodna.
- Honnan gondolod?
- Mert vannak törvények.
- Törvények? Viccelsz? Neked csak tör és vényed van. Vagy nagy gazember vagy, vagy túl sok lett a gazemberpalánta.
Látta, hogy a szellemesnek szánt szójátéka nem hatott, de elbizonytalanítottak a szavai.
- Mindkettő igaz. Ha elmondom magának, hogy mi történt, akkor elenged?
- Igen, ha valóban elfogadható a magyarázatod. Ugye, nem vagy valami állami gondozásból mögszökött kiskölyök?
- Nem, vannak normális szüleim. És lakásunk meg minden. És viszonylag jól tanulok. Nincs semmi baj.
- Akkor? Akkor mi történt?
- Majdnem megöltem az egyik fiút. Felkaptam egy téglát, s felé dobtam.
- De nem esett baja?
- Nem. Csak nekem. De ezt látja.
- Igen, ezt látom.
Rátette a kezét a kezemre. Szép, fiatalos, ápolt keze volt.
- De miért akartad megdobni? Ráadásul téglával.
- Mert nevettek rajtam. Nagyon és hosszan…
- Mert kiröhögtek?
- Maga ezt nem érti.
- A nevetés három percig tart. Nem egy életre szól. De a gyilkosság vagy annak kísérlete…
- Nem akartam megölni. Csak elborított az a bizonyos… Talán tudja.
- Tudom…
És mikor kimondta az m-et, belépett két rendőr, s egyenesen felénk indultak.
- Azt ígérte, elenged! – kiáltottam kétségbeesetten.
- Nem engedhetlek el. Magad érdekében. És nem szeretném, ha a gyermekemet egy ilyen, mint te, ismerné.
- Remélem, sok olyan ismerőse lesz, akik ezt csinálták velem! – kiáltottam újra, de akkor már a rendőrök megragadták a karomat, s én megadón tűrtem, hogy vigyenek. Hirtelen mindenki engem nézett. Olyan volt, mintha valami bűnöző lennék. Ilyet csak moziban látni, gondoltam, de a valóságban borzalmas volt. Már nem a kiszolgáltatottság fájt, hiszen ahhoz hozzá voltam szokva. Hanem a szégyen, hogy ezek itt megjegyzik az arcomat, keresnek a tudatukban egy helyet nekem is kibélelnek.
Ebben a pillanatban léptek ki, azok, akik behoztak, s az orvos utánuk. Részvéttelenül vetettek rám egy pillantást, aztán elfordultak.
- | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
