A rendőrségen, ahogy itt szokták mondani olyan aljas és embertelen nyelvezettel, apám biztos, hogy megvetne ezért, kitálaltam.
- Van telefonotok?
Hogy mondhattam volna meg, hogy nem voltunk jogosultak rá, mert az apám, nemhogy pártag nem volt, hanem tudták róla, hogy megveti azt az embertípust, mely már fogatlan volt, s bár a harapás is nehezére esett, de mindig tartott egy kapszulányi lassan ölő mérget magánál, mellyel akkor kent rá a sebre, miután felszíni sérüléseket ejtett rajta. Lassú, hatékony, hosszú betegséget okozó v ez, de egyelőre apám immunrendszere erősebb volt, noha gyakran legyengítette. Egyszer nem jött haza az este, aztán hajnalban csengetett. Álmosan másztam elő , ott állt véresen, begipszelt kézzel.
- Anyád? – kérdezte zavartan.
- Mondta, hogy nyissak ajtót.
- Ne beszélj, csak annyit tudjatok, hogy részegen estem el.
Akkor nem értettem, egy évvel később már tudtam, hogy megverték és kidobták az autóból, pedig már a hetvenes évek voltak, azoknak is a vége. De azt is sejtettem, hogy az apámnak vannak más bűnei is, ezt a suttogva korholó anyám elcsípett szavaiból hallottam ki.
Apám szerencséjére anyám csak tíz perc múlva került elő, addig apám rám bízta a kabátomat és a zakóját.
- Jól rejtsd el, nehogy anyád megtalálja.
A téli ágynemű alá tettem az ágyneműtartóban. De eközben azon gondolkodtam, hogy miért jobb részegen összetörnie magát, minthogy a rendőrök verték össze. Már az én szememben is egy hőstett volt. A félig nyitott szobaajtó mögül hallgattam fojtott veszekedésüket, melybe én is belekeveredtem, aztán belegabalyodtam úgy, hogy hirtelen nem volt kedvem élni, hiszen én voltam az, aki miatt félni kellett, nem lehetett disszidálni, nem lehet normális és polgári életet élni.
De most itt ültem a rendőrségen hártyaszerű cigarettafüstben, írógépkopogásban, szikár, üres, tégláig megkopott falak között. Már ne is a helyzet volt ijesztő, hanem ahogy ezeket az embereket láttam. Csupa hús volt mindegyikük, abból is a megereszkedett, vizenyős vagy éppen túlburjánzó, kegyetlen anyag rengeteg zsírral, bőrrel, szőrrel, apró gömbökként elpukkanó verítékkel, kihízott ruhákkal, hónaljnál átnedvesedő egyenruhával, a bűn savanyú szagával, s olyan volt bent, mintha egyszer becsukták volna az ajtót, rázárták volna egy szürke novemberi napra az épületet, mely ott maradt, s ott öregedett meg fanyar őszszagával, fátyolos színeivel, tompa, mintha víz alól felbugyogó hangjaival. Minden tompa volt, ferde, sérült és megfáradt.
- Nincs telefonunk.
- Miért? Hiszen a szüleid értelmiségiek.
- Nem telt rá.
- Olcsóbb, mint a fülkéből pofázni.
- Biztos, maga tudja – válaszoltam nyeglén.
Először megdöbbent, aztán elvörösödött, mint valami napfőzte paradicsom, véres indulatok lobálták a lábukat a szemében, s ordítani kezdett. Meg is üthetett volna, de azon túl voltam, talán még neki is nehéz lett volna megmagyaráznia, hogy egy összevert gyereket miért ver össze.
- Te kis patkány! Hogy képzeled?
- Százados elvtárs, kérem, ezt ne! – mondta egy fiatal hadnagy, az első ember, akit itt láttam szőke hajjal, megnyugtató zöld szempárral és bátor egyszerűséggel.
- Hogy beszél ez velem? Már megértem, hogy miért akarták a belét kitaposni.
A nő most felém fordult.
- Próbálj meg udvarias lenni. Tucatnyi ügy áll miattad.
- Magával szívesen beszélek – válaszoltam most hirtelen megkomolyodva.
Mert ez a hirtelenség visszateremtette anyámat, hirtelen itt állt előttem huszonévesen. Olyan lehetett akkor, mint most ez a nő.
- Én nem vagyok kihallgatótiszt – mondta könnyed elérzékenyüléssel a hangjában.
- Bánom is én! Anna, beszéljen maga ezzel! Nekem nincs időm az ilyen taknyos rohadékokra.
- Hát még nekem – vágtam oda hebehurgyán.
Ha a nő nem áll elém, s nem lökdös át egy ennél sokkal kisebb, sötét irodába, ahova csak egy tikkadt lomb hajolgatott be csücsörítve, megüt a kihallgató tiszt.
- Ülj le – mondta szelíden.
És újra felírta a nevem, adataimat, a szüleimről az adatokat, aztán csak annyit mondott:
- Légy őszinte!
- Miért legyek az?
- Miért ne lennél az?
- Mert úgysem hisznek nekem.
- Ez rajtad múlik.
Elgondolkodtattak a szavai. Ez rajtam múlik. Érveket gyűjtöttem ahhoz, hogy minden rajtam múlik. Aztán újabb érveket, hogy semmi nem múlik rajtam. És meséltem ennek a nőnek, ennek a szelíd, hallgatag szempárnak, ennek a mély és zöld vadonnak, melyben annyi árnyas rét, sűrű lomb és a fű zöld csobogása volt. Pedig még kedves sem volt, inkább csak figyelt, hol a kezemet nézte, hogy kilesse a kéz és az ujjak titkait, kereste a sápadtságomat és a verítékem erkölcsös vagy éppen hazug gyöngyeit, figyelte a szavaimat, hogy melyik csúf, sáros, gonoszságban megforgatott, és melyik irgalmas, nyugodt vagy éppen kétkedő. Néztem a kezét, apró keze volt, s azon gondolkodtam, hogy meg tud-e emelni egy pisztolyt, hogy meg tud-e bilincselni valakit, hogy van-e fegyvere, hogy megölje bennem a szorongást és a dühöt. De csak nézett rám a szép vonásaival, s mikor később megtudtam, hogy a lánya idősebb nálam, s ő jóval nálam, akkor megdöbbentem. Mert anyámnak gondoltam, hirtelen, talán néhány másodpercre az is lett, el is cseréltem magamban, mert ez a női kéz szebb, ápoltabb volt, a szeme fényesebb és szelídebb, hogy a vonásaiba beleszorult a fiatalság, az egészen gyermekség, és miközben néztem, soha nem láttam ilyen szép nőt. Tanáraim közül egy sem volt olyan, aki megközelíthette volna, de még az utcánkban lakó fiatal nők sem. Mert azok frissebbek voltak, de ez a nő itt velem szemben, egyenruhában, a tekintetének nyugtalan erdejében olyan szép lett, hogy csak egy kinyíló ajtó zavarta össze a gondolataimat, melyet valósággal elszavaltam neki. Nem a tetteimről beszéltem neki, hanem magamról, melyben a tettek egy-egy gyomos út vagy visszacsinálni akart nap volt.
Másképp nézett rám, hirtelen valami lelkesültség támadt a tekintetében, a megbocsájtó lelkesültség könnyű irgalma. Anya volt, ezért megértett engem.
Amikor apám eljött értem, a csodálkozás semmi jelét nem mutatta. Még egy arcizma sem rezdült a sérüléseim, a bedagadt szemem, a szakadt ruhám láttán. Csak beültetett maga mellé, s ahogy hazafelé autóztunk, fontoskodva figyelte az utat, nem szidta a más autósokat, melyeket máskor annyi szójátékkal gúnyolt. Én pedig nem mertem megszólalni. Néha óvatoskodón rápillantottam, néztem szép, férfias kezét, aztán magam elé bámultam, a saját, feltépett kézfejemre, melyen alig volt bőr, a piszkos körmeimre.
Aztán hazaértünk. Apám nem nézett rám, csak beszélni kezdett.
- Azt hiszem, elég nagy vagy, hogy megérts. Anyádnak nem kell tudnia a részleteket. Még azt sem, hogy kik és miért és miért ennyire vertek össze. Motoroztatok, elestetek. Ennyi a hivatalos jelentés.
- Megint hazudjunk? – vágtam a szavába.
- Nem utoljára – mondta apám csendes tűnődéssel.
- És a suliban mi lesz?
- Mindenki hallgatni fog. Itt párttitkárgyerekek is benne voltak.
- És?
- Mit és? Befejeztem.
- És velem mi lesz?
- Meggyógyulsz. Nemsokára szünet, szeptemberre semmi nem fog látszani. A középiskolában… Majd mégy vidékre, messze innen.
- A látszat a fontos?
- Mindig a látszat a fontos.
- Majdnem agyonvertek.
- Majdnem megölted a Merényi fiát. Felfogtad? Már Abádszalókra vinnének, te ostoba, hülye kölyök.
- Mindenki meg fogja tudni.
- Mindenki tudja. De mindenki hallgatni fog.
- Anyuka is megtudja.
- Az az én dolgom.
- És mi lesz az enyém?
- Láthatatlanná válsz.
- Csak ennyi?
- Csak ennyi – felelt az apám, majd rám nézett.
Most először. Nem láttam szánalmat a szemében. És nem is értettem, miért nem sajnált meg. Miért nem ölelt meg. Miért tesz éppen ő láthatatlanná?
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
