Anyám megadón tűrte a szeszélyeimet, hisz apám egymagában volt a szeszély. Éreztem a tekintetét, ahogy mögöttem áll, felriadtam, ahogy benyit a szobába, hosszan néz, éreztem aggódásinak apró rándulásait, mert olyan láthatatlannak tűnt a nappalokban, és hangos az esti gyötrődéseiben. Tette bármilyen óvatosan, bennem élt, ahogy az anyák élnek a gyermekeikben. Nem tudtam, mik voltak, hogyan tették, de semmi anyagszerűség nem volt bennük.
És teltek a napok, máshogy lassan, gyorsan, üresen, kicsempézve az életemet. Annyi változás történt, hogy apám esténként hamarabb hazaérkezett. Ilyenkor benyitott, köszönt, megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Hosszan kutatott, kereste a változást, észrevette, ha egy könyv nem úgy áll, ahogy állnia kell, ahogy felcseréltem több kötetet. Megigazgatta, aztán kiment.
És hallottam, ahogy fojtott hangon vitatkoznak. Anyám jajveszékelő hangon, apám a megértés megjátszott mormogásával. És bár nem erősödtek fel a vitáik, de a falak áteresztették őket, egyre közelebb hozzám, mintha szolidalitást vállaltak volna a családi veszekedésekben. Szinte átnedvesedtek ezek a falak a panaszaiktól, a vádjaiktól és önvádjaiktól. Ha rátettem a kezem, éreztem, ahogy lágyan remegnek, a hangjuktól elmálltak az ezredmilliméternyi üregek, s e falak rosszkedvvel fertőztek.
Néha elmentem a vasutas barátomhoz, megtudtam, hogy Mészáros Józsefnek hívják. Kiismertem, az a fajta volt, akit csodáltam is. Nem törekedett kapcsolatokra, de mindenki tisztelte. Robosztus, erős ember volt, az, akitől tartani kell, akiben a düh lőporhordói jól elfalazott sötétségben sorakoznak, de mintha várnák az indulat sötét erjedését. Talán nem szerették, de rossz szó sem férkőzhetett hozzá.
- Ki az a kölyök veled? – kérdezték, mire ő csak annyit mondott:
- Az unokaöcsém.
- Ilyen vézna?
- Majd megerősödik.
Megismertük egymást. Segítettem a takarításban, ő mindig adott valamit. Egyszer egy tábla csokoládét nyomott a kezembe.
- Megszolgáltad. Most csak ennyi.
Anyám kérdezte, hogy hova tűnök el újabban.
- Csak úgy. Ide is, oda is.
- És a kislány?
- Van neve…
- Tudom, fiam, tudom. Csak még bizonytalan vagyok vele.
- Csak ismeretség. Semmi több.
- Semmi több – ismételte meg anyám a szavaimat.
És elrévedt a semmibe. Most vettem észre, mennyire sápadt.
- Azért vigyázz a barátságokra.
- Igen, tudom. Vigyázok – válaszoltam közömbösséget tettetve.
Délután elmentem Józsi bácsihoz. Tudtam, délutános, este tízig bent van.
- Most sok a dolgom – mondta idegenül.
- Rendben, akkor nem zavarok.
- Elmondhatod, csak közben itt a munka. És figyelnek is. Onnan, abból az ablakból – mutatott az állomás emeleti ablakára.
- Mindenkit figyelnek.
- Talán.
- Mit talán?
- Talán igazad van. Talán még téged is.
- És az apámat.
- Nem biztos, hogy szerencsés erről beszélgetnünk.
- Itt nem hallanak meg.
- Más platformon vagyunk.
- Az mit jelent?
- Én munkás vagyok, apád pedig jó családból származik.
- Mit jelent a jó család?
- Pénz, iskola, sok könyv, jó étel. És rendes lakás. Autó és nincs felelősség.
- Csak ennyi?
- Miért? Nem elég?
- Elcserélném magára.
Hirtelen megtorpant. Bosszúsan nézett rám. Aztán folytatta a munkáját, melyről fogalmam sem volt, micsoda. Csak tett-vett, hegeszteni kezdett, majd dühösen dobott félre valami alkatrészt.
- Mi a baj?
- Ami a fejedben van.
- Amit mondtam?
- Ami kijött a szádon.
- Apámmal…?
- Érted már?
- Mit?
- Hogy az… apád. Érted ezt a szót? Nagyon gyerek vagy még.
- Mi lehetnék más?
- Persze, közben meg kamaszlányok után ácsingózol.
- Az más.
- Egyáltalán nem más. Ha ott férfi akarsz lenni, legyél az apáddal kapcsolatban is. Ő nem egy lejárt szavatosságú menetrend az életedben. Ő az apád. Itt van benne a fejedbe – ütött a halántékomra. – Itt, itt… Meg itt…
És mellkason vágott. Nem erősen, csak annyira, hogy rosszul érezzem magam.
- Az apád, bármilyen is, egy hős. Bármit csinálsz, rávetül. Ha bolond vagy, őt ütik, ha ügyes, neki nem köszönik meg. Az enyém egy senki volt, nekem mégis ő a mindenki. Ő volt a kalapács. Jobb anyag, megformált anyag lettem miatta. Nem kézzel ütött, elég volt, ha rám nézett. Kinézte belőlem az összes rosszaságot. Olyan volt, mint valami csodatevő. A szemével gyógyított. A híres emberek, akikről tanulsz az iskolában, azok is hibáztak. Valamelyikük verte a feleségét, a másikuk el-elcsent ezt és azt, a harmadik berúgott. De teremtett. Itt vagy te.
- Engem nem teremtett. Csak lettem. Nem is biztos, hogy akarta, hogy legyen egy kölyke.
- Talán. De vagy és felnevelt. És tudod, valamit adott neked.
- Igen? És mit?
- Beléd látok. Te nagyon okos vagy. És azt biztos, hogy az apádtól kaptad.
- Persze, mert tudja, hogy ki az apám. Tudja, hogy… Mindegy… Hagyjuk… Nem akarom, hogy mindenhol ott legyen.
- Ott lesz, fiam. Hidd el…
És itt volt, rám rúgta az ajtót, mikor aludtam, mögém settenkedett, mikor egyedül voltam, megkeserítette az életem, ha hibáztam, s ha levegőt vettem, tudtam, a felét az ő tüdeje szívta el előlem.
Mégis máshogy néztem az apámra. Ez a beszélgetés kiábrándított. Kerestem magamat benne, és őt magamban. Egyszer megálltunk a kirakat előtt. Az üveg elnagyoltan adta vissza a vonásainkat, olyanok voltunk a szétkent, fényekkel elsminkelt arcunkkal, mint az ikertestvérek.
- Nincs itt semmi – mordult felém. – Mit bámulod a női holmikat?
- Semmi… Csak elgondolkodtam.
- Rossz helyen gondolkodtál.
És mentünk egymás mellett. Hogy melyikünk volt az idegenebb a másikunk számára, azt most érzékeltem leginkább. Itt voltunk föld, ég, utca, terek, folyó… és csak a térben lélegző molekulák, ez az elképzelhetetlenül sűrű atomi világ tartott össze, s lehettem volta Newton vagy Mozart fia is, hiszen ugyanazon anyag pattant bennünk össze százbillió pattanással, hogy majd úgy essünk szét láthatatlan energiává, ahogy mindenki más. És mégis az apám volt. Ezt próbáltam megfejteni. Hogy miért ő? Miért ebben az országban, városban, időben, s mi lett volna, ha más jött volna, mások a sejtjeibe belekarcolt törvények, és én mi lettem volna. Akkor is az apám lettem volna négyötöd részben? Vagy lettem volna a dzsungel közepén élő még fel nem fedezett törzs valamelyik kölyke, aki még írni sem tud, az eget lyukas, fekete lepedőnek látja, melyen át a föld szürcsöli vissza a tudatokba az elhaltak lelkét. Én is vadászni járnék, egy ócska lándzsával ülnék az ölembe, s arra várnék, hogy férfivá avassanak, s ölnöm kell azért, hogy a legszebb az enyém legyen.
Évire gondoltam. A kezére, mely talán most éppen a vízbe merül, s nem azon gondolkodik, hogy az Isten képzeletének magzatvizébe csobban vissza, mikor úszik, s hogy ezernyi fizikai törvény követeli magának a testét minden karcsapására. Hogy a víz boldog lehet, ahogy öleli a testét, átfolyik a hajlatain, rácsodálkozik a világ, hogy miként alkothat tökéletest és selejtet, s miféle anyagon túli erő sodorja egymáshoz ezt a két végtelenül ellentétes anyagot, energiák szeszélyét. Hogy mikor egymást öleltük, száznyi folyamat zuhogott át sejtjeinken, hogy összesimuljon az, ami a teremtés előtt egy volt, most pedig tiltakozik és küzd, hipnotizálja magát, milliárd évnyi átöröklött emlékben fő szerelemmé vagy utálattá.
- |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
