Egyre forróbb napok jöttek. Éjszaka forgolódtam, nappal kóvályogtam. És olvastam. Volt, hogy egy nap két könyvet. Anyám leült, megnézte. Ilyenkor annyit mondott:
- Ez nem neked való.
Aztán hosszan hallgattunk. Majd megszólaltam:
- Apa intézett valamit?
- Egyelőre semmi eredmény.
- Így mi lesz?
- Majd csak lesz valami. Lehet, hogy messzire kell menned. Kollégiumba.
- Nem akarok messzire menni.
- Nincs más lehetőség.
- Elmegyek dolgozni. Négy órában.
- Azért, mert itt van az a kislány?
- Mondtam már, neve is van. Tudom, hogy miért nem akarod kimondani.
- Igen? Miért?
- Mert félsz, hogy közel kerül hozzánk.
- Okos vagy – mondta hosszú sóhajjal. – Nagyonis okos vagy.
- Anya, ő tökéletes.
- Senki nem az.
- Nem ismered. Nem ismered, mennyit szenved. Hogy milyen körülmények között él.
- De, ismerem. Érdeklődtem felőle.
- Te nyomoztál utána?
- Nem kellett. Megállított az édesanyja…
- Édesanya… aha…
- Ő az édesanyja. Aggódik.
- Ő aggódik, mikor összeveri a lányát.
- Ez az ő dolguk.
- Nem az. Rám is tartozik.
- Mégis, miben?
- Hogy szeretem és ő is szeret.
- Hidd el, fiam, ez még nem szeretet. Még barátságnak is kevés.
- Honnan tudod, hogy mit érzek?
- Abban a korban vagy, mikor a szép kislányok megbűvölnek.
- És ez miért baj?
- Mert keveset tudsz ezekről.
- Tudod, mit? Mikor így beszélsz és így beszéltek és így éreztek, akkor el akartok pusztítani.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Múltkor kimentem a sínekhez. Megálltam, jött egy vonat. Ha nincs ott egy vasutas, meghalok.
- Istenem! – kiáltott fel édesanyám.
És felállt az ágyamról, az ablak felé indult, de megtántorodott. Hozzáugrottam, elkaptam a testét zuhantában. Óvatosan leültettem az ágyra.
- Kérsz vizet?
- Nem, köszönöm, most nem.
- De nem volt komoly – próbáltam megnyugtatni.
De ő érezte, hogy nagyonis az volt. Én pedig láttam magam előtt a fénycsóvákat, ahogy felmérik a testem, s tudták, minden könnyedén pusztítható benne. Olyasféle gondolataim támadtak, hogy az állat a természetből született, míg az ember az agy köré lett felépítve, s ez a gyenge, törékeny test csak a látvány kedvéért született. Csontjaink és izmaink egy elmismásolt architektúra könnyelműsége, csontjaink alibicsontok, nem falak, nem oszlopok, és fejünk sem tető, csak templomkupola. Ideges és rémült isteni tünemények vagyunk körbefirkálva, elnagyoltan, romlásra satírozva.
Váratlanul belépett apám. Gyanakvón körülnézett.
- Itt mi folyik?
- Csak beszélgetünk anyával.
- Anyád sír. Megbántottad?
Váratlanul anyám magához tért.
- Csak nem érzem jól magam. Tudod, nem szeretem a nyarat. Megvisel ez a forróság. Lehetne már egy kis eső. Vagy az ősz…
Ilyenkor anyámnak megeredt a nyelve. Mikor magyarázkodnia kellett. Apám már rég kiismerte anyámnak a szokásait, de most úgy tett, mintha elhinné. Arra gondoltam, ez a két ember mennyit játszik, színészkedik, hazudozik előttem. A két ember, akik a megteremtőim voltak. Most mégis a saját színpadukra lökdöstek be. Rossz darab, rossz rendezés, bukott színészek…
- Sétálok egyet. Vagy elmegyek a boltba. Hozzak valamit?
- Maradj fiam. Híreim vannak – mondta apám komolykodó hangon.
- Mifélék? – emelte rá anyám a könnyes tekintetét.
- Úgy tűnik, sok problémánk megoldódik – mondta apám valamiféle idealizmust színlelve.
Megint a színlelés. Ez jutott az eszembe. De folytatta. Hosszan készítette elő a mondanivalóját, mintha az egyetemen tanítana. Ellenvetéseit mondta el először, s úgy adagolta, minta a teát, apró csészék aljára löttyintve, s megvárta, hogy kihűljön. Aztán mesélni kezdett a felfedezés öröméről, hogy a világban mennyi lehetőség van, s el kell kapni, még ha áldozatokkal is jár. Ránéztem anyámra, s éreztem, egyre gondolunk. Arra, hogy bökje ki végre, mit akar. Aztán megállt, zsebrevágta a kezét, bosszúsan nézett ránk.
- Nem is érdekel, amiről beszélek…
Aztán folytatta, nem is törődött a mi aggódó összenézésünkkel. Ilyen volt, minden érzelmi göröngyöt vagy elrugdosott, vagy visszataposta. Arra jöttem rá, hogy megszállott. Gyors ingereket elkapja, felfűzi a saját idealizmusának ingatag földjén álló oszlopára, nevelgeti, harcol érte, elhessegeti róla a kétely bogarait, lepkének látja a böglyöket, virágoknak a pusztító gyomot.
- Tudom, hogy elutasítok lesztek. Hogy eleinte nem fog tetszeni. Hogy nehéznek találjátok. De ez most nagyszerű alkalom. Én itt akarom hagyni ezt az egészet…
És kimutatott az ablakon, a szemben lévő házakra, melyek egyrésze szükséglakás volt, s tudtuk, hogy külön pszichéje volt ennek az egésznek. Nem a házakat építették össze, hanem az embereket. A ház díszlet, benső épületünk téglából emelt borzalma. A két világ között csak egy láthatatlan vékony falat húztak, hogy érezzék, van átjárás. Van remény, van fenyegetés. Elképzeltem, ahogy onnan minek látnak bennünket. Nyáron, a nyitott ablakoknál mindegyik nappaliban hatalmas könyvesszekrények ácsorogtak, néhol zongora, legtöbb helyen százéves festmények, nyolcvanéves bútorok kiült, megfakult kárpittal, ósdi, de zajos fényű csillárok. A polgári lét hatalmas imitációi voltak, ablakok a múltra, szakadt Máraik, Vaszaryk, Krúdyk sorakoztak lapjaik sárga, májfoltos bőrével, ábrándozó, csinosra faragott betűikkel, germanizmusokkal és francia púderrel megnyomorítva.
És innen lelátni a kopár falakra, hol néha egy-egy reprodukció úszott a fal fehér egén, mint egy bolond, lyukas, penészes deszkájú lélekvesztő. Asztalokon művirág, hímzett kendővel letakart tévék, ízléstelen üvegpoharak ízléstelen vitrinekben. És míg én végig gondoltam, apám beszélni kezdett.
- Kaptam egy lehetőséget. Külföldön.
- Mégis hol?
- Algériában. Mérnököket keresnek.
- De te nem is beszéled…
- A német és az orosz is jó egyelőre. Aztán majd…
- És téged?
- Igen, a Mohos Gyuri szólt az érdekemben. Mondta, mindent elintéz. Senki nem akart menni. A fizetés nem olyan jó, mint máshol, forróság is van, nektek is nyelvet kell tanulnotok. De legalább ezt az iskolaügyet megússzuk. És nekem sem…
Kiszaladni lett volna kedvem, de annyira lebénított, hogy bár hallottam apámat, és nem tudtam mozdulni, a világ hirtelen elsüllyedt körülöttem. Aztán anyám beszélt, majd apám, valahol egy kutya ugatott, ez eddig fel sem tűnt, aztán egy vonat tülkölt hosszan, s erről sem vettem már tudomást. Csak merültem ebbe az ehetetlenné főzött világom csípős, sűrű, iszapos szaftjába. Hirtelen egy sötét szobában találtam magam. A falak és a padló fekete volt, az ablak körvonala neonfényként ragyogott, és semmi más nem volt köröttem. Csak hangok, az apámé, melyben semmi nem volt emberi, aztán az is elhalkult, és tompa, idegen, vízalatti hangokra emlékeztető zsongás vett körül.
Egyszerre anyám arcát éreztem, hideg volt és nedves, és apám arcát láttam, mely hirtelen olyan ismerős volt, mintha csak egyetlen arcot ismernék. A földön feküdtem, a fejem hasogatott, a vállam elnyomorodott.
- Jobban vagy? – kérdezte apám.
Banális lett volna, ha megkérdezem, hogy mi történt. Tudtam, hogy elájultam, talán három-négy másodpercre. És világos volt ebben az eszméletvesztésem sötétségében, hogy végérvényesen belesüppedek az ő világába, az ő menekülésébe.
- | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
