Hetekig tartó vitáink voltak. Én a csendes nemjeimmel, anyám a hangos kétségeivel tiltakozott. Ha sétálni indultam, öncélúan buszozás lett belőle a városban. Apám Dekameronját eladtam egy antikváriumba, azon vettem bérletet. És utaztam végállomástól végállomásig. Bámultam a házakat, s arra gondoltam, bárcsak lenne nekem is egy, ahová elzárhatnám az életemet. Voltak napok, mikor rám tört az érzés, hogy nem szeretek senkit. Néztem anyámat, olyan volt, mint egy idegen asszony. És apámat az ablakból, ahogy az utcán beszélgetett valakivel. Elegáns mozdulataiban, ahogy dohányzott, az idegenség összes esszenciáját beleláttam. Ő nem én voltam. A házak, a házaim között is idegen volt, egy villát képzeltem hozzá. Anyámat egy apró templomhoz, mely megtelt az imádság fekete felhőivel. De egyiküket sem tudtam elképzelni Afrikához, noha kevés ismeretem volt arról, hogy miként élnek ott az emberek. Milyenek a városok, s nekem milyen házban kell laknom.
És hallgatóztam. Apám arról beszélt, hogy ezzel a küldetéssel az országot szolgálja, ezért engedik ki. De valahol éreztem, hogy nem mond igazat. Aztán hirtelen kitárta az ajtót, s leleplezett, ahogy ott álltam az ajtó mögött.
- Te mit csinálsz itt?
- Tudod, mit csinálok.
- Be is jöhettél volna.
- Nem akartam zavarni.
- Nem zavartál volna, ez a te életed is.
- Azt hittem, hogy nekem nincs olyanom.
- Miket beszélsz?
- És te, apa? Soha nem számított, hogy mit gondolok.
- Mert nem tudod, hogy mi a jó neked.
Anyám türelmesen hallgatott. Érezte, még nem kell beavatkoznia.
- És te honnan tudod, hogy mi a jó nekem?
- Az apád vagyok.
- Gyakrabban is emlékezhetnél rá…
És akkor anyám megszólalt, hogy megmentsen.
- Nem beszélhetsz így velünk.
- Csak apához beszéltem.
- Egyet gondolunk.
- Mégis, miről? Hogy nincs testvérem, hogy nem törődik velem. Vagy Afrikáról?
- Kényszerhelyzetben vagyunk.
- Mégis mi miatt?
Váratlanul megszólalt apám. Csendesen, mintha a közös sors felé tenne egy udvarias gesztust.
- Miattad.
- Miattam nem kell. Megvagyok.
- Mégis hogy? Miben? Meddig és miért? – vette el anyámtól a szót.
- Majd elmegyek dolgozni.
- És mire megoldás, amikor annyit sem keresel, amennyit megzabálsz.
- Akkor vállalok másik állást is. Takarítok lépcsőházakat. Itt van az Ilosvai-lakótelep tele házzal.
- Algériában többet keresnél vele.
- Nem megyek veletek.
- Ebben nem dönthetsz.
- Tudok hova menni…
- Azt hiszed, hogy a vasutas barátod befogad?
- Anya, elmondtad?
- A szüleid vagyunk, akár tetszik, akár nem. Tudnunk kell rólad mindent…
- Évit is?
- Apám hirtelen elhallgatott. Láttam, Éviről nem beszélt az anyám.
- Ki ez az Évi?
- Senki.
- A senkiknek nem adnak nevet.
- Nem úgy senki. Csak barát.
- Hány éves?
- Annyi, mint én.
- Ez is valami – mondta apám, s rágyújtott.
Anyám váratlanul megszólalt.
- Menj le az udvarra dohányozni!
Apám néhány másodpercig hezitált, aztán a doboz cigarettát a zsebébe tette, szó nélkül lement, alig hallhatón zárta be az ajtót. Utána mentem.
Egy pillanatra meglepődött, ahogy meglátott. Egy piros parázs volt a sötét udvaron, melyet egy sötét árny lebegett körbe. Kerestem a tekintetét.
- Miért jöttél utánam?
- Anyának nem mondhatom, de te talán megértesz.
- Hallgatlak…
- Nem menjünk el, apa!
- Nincs más.
- Ilyen kicsi ez az ország?
- Amilyenné tesszük. Te eléggé összegyűrted.
- Nincs más lehetőség?
- Ha lenne, azt tenném. Nézd a jó oldalát. Olyan élettapasztalatod lesz, mint a környéken senkimásnak. Megtanulsz franciául és angolul. Meg a helyiek nyelvéből is valamit.
- Nem mondtad, hogy meddig maradunk.
- Első körben két év.
- Vannak egyéb körök is?
- Lehetnek.
- Min múlik?
- Rajtad, rajtam, anyádon.
- Mi lesz a lakással?
- Nem a mienk. Csak béreljük a tanácstól.
- És a bútorok?
- Több is veszett Mohácsnál…
És észrevette, hogy csőbe húztam.
- Tehát nem jövünk haza? – kérdeztem kajánul.
- Ez is egy kör.
- És ha megszököm?
- Az a te köröd.
Sírva fakadtam. Azt volt kedvem mondani, hogy nem érdekelnek a hülye körei, de nem mondhattam, mert kialudt a cigarettája, s hirtelen felnyílt az ég, ez a nyári csillagkiütéses ég, mely olvadékony volt és mégis dermedt nyugalmával keringett, szállt, égett, lélegzett fölöttünk. A szép semmi volt, mely falánk kíméletlenséggel bámult rám. Nem tudtam, mit kell tennem. Mi a jó, mi a helyes, miért érdemes akár megmozdulni. Ismertem a fogalmakat, definiáltam mindezeket magamban, de üres szobák voltak az életem nagy, fehérre meszelt falú házában. Évire gondoltam. Hiszen nem is illik hozzám. És napok óta nem láttam. Nem hív, nem jön erre. Az ölelése elpárolgott az izmaimból, vállamból, karomból. A tenyerem sem ismerné fel a csupasz válla érintését. És hány Évi rohangál még ebben a világban? Jobbak is, szebbek is. Aztán meg ott álltam a síneken. Emlékszem a mozdony, sűrű, nehéz fénypásztáira, melyek felszeletelték az éjszakát, s akár engem is. Igen, a nagy és sűrű semmi. A gomolygás, hangok csobogása, tájak, melyek semmiről sem szólnak, talán színek, talán formák. Afrika jobb a halálnál. Az ismertelen, melyet ellöktem magamtól.
És megöleltem az apámat.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
