Hosszú, barna záporokkal múlt ki a július. Csak a házak körvonalát lehetett látni, s az autók tocsogva ugrabugráltak az utcán, a lepedékes, vastag ég alatt. Az estek csillagtalanok voltak, a délelőttök szürkék és homályosak. Az emberek kabátban jártak, mintha ősz lenne.
Két napja vártam, lestem Évit, mint egy rozzant, koldus kutya, s egyik este megvárva egy ajtócsukódást, bementem a lépcsőházukba. Arra gondoltam, ha Palival futok össze, még meg tudom magyarázni, hogy valójában hozzá jöttem. Álcaként elvittem egy labdát, még a nagybátyám adta, mikor még megemelni is alig tudtam. Több mint tíz éve porosodott a szobámban, s mikor kivettem, hogy felpumpáljam, arra gondoltam, azt adom neki, amit mások képzeltek belém. Hogy focista leszek, esetleg egy vagány, akinek tekintélye van a házak közt, az utcák kamaszkorszagú füstös levegőjében. Aki olyan, hogy a lányok leülnek, mikor dekázik, kijárnak a meccsekre, az állomás melletti pályára beszöknek, hogy lássanak. De a labdám belefulladt a közönyömben, ott lapult, mint egy öntelt hólyag az ágyam mögött, egy unalommal mérgezett buta jószág volt.
Most velem jött, hirtelen a cinkosom lett.
A fejemben ott volt a lány, a szerelmem, kit elhagyok, kitől elszakítanak, hogy megcsókolom, hogy akarom érezni a kezét. Milyen lehet, ha az ujjai az enyémekhez bújnak. Vajon együtt dideregnek az enyémmel, összefogódzkodnak, kiéneklik egymásból az érintés vágyát? Érezni akartam a haját, ha megölelem, s az arcomba ömlik azzal a sejtelmes folyással, ahogy éjszaka csordogálnak a folyók. De féltem, hogy elbátortalanodom, hogy férfiatlan leszek.
Minden zaj, lépés százszorosan felerősödött, minden neszre ki akart ugrani a szívem. A lépcsőház is egyre árnyékosabb lett, szinte csordogált a félhomály, ahogy múltak a félórák, órák. Egyszerre kisfiú szaladt fel a lépcsőkön. Piszegtem, hogy jöjjön oda hozzám. Bátortalan volt, aztán megismert.
- Becsöngetnél a Paliékhoz? Ezt a labdát kéne átadnod?
- Miért nem te adod át?
- Adok egy ötöst, ha nem kell megmondanom.
- Add az ötöst.
Kezébe nyomtam. Ő pedig félszegen elindult, a lépcsőkorlát mellett lopóztam utána. Csengetett. Hirtelen fény támadt.
- Szia, Zolika! – hallottam Évi hangját.
- A barom bátyádnak küldi egy fiú.
- Igen? Milyen fiú?
- Én vagyok az, Évi! - suttogtam a korlát mellől.
- Köszi a labdát! Most pedig húzzál haza! – mondta Évi, s behajtotta maga mögött az ajtót.
Egészen a zár kattanásáig. A kisfiú eloldalgott, majd Évi óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, hogy éppen kiférjen. Felegyenesedtem.
- Te egészen bolond vagy – mondta mosolytalanul. – Mennyibe’ fájt ez neked?
- Egy labda és egy ötös.
- Legközelebb nem kapsz meg ilyen olcsón – és elnevette magát.
Halkan és gyengéden, amilyen valójában ő maga is volt.
- A legközelebbről akarok veled beszélni. – mondtam dadogva.
- Halkabban – csitított, s az ujját a számra tette.
Én pedig odatapasztottam a számhoz az ujját. A két tenyeremet rátettem. Ettől zavarba jött, de megcsókoltam. Engedte. Aztán elbizonytalanodott. Hirtelen ez a vézna szép ujjacska az enyém lett, az én foglyom.
- Engedj, te! – mondta, de nevetett.
- Gyere le! Csak hét óra van. A közös helyünkre.
- Nem, oda nem. De van egy ötletem.
Megfogta a kezemet, s óvatos mozgással elindultunk le, a földszintig.
- Ne trappolj! – szólt rám.
Amilyen halkan tudtam, követtem. A földszint alatt volt egy újabb lépcsősor, mely a pincébe vezetett. A nyakában lógott a kulcs, kinyitotta a pinceajtót. Lent sötét kis ösvény nyúlt egészen a régi szénledobó ablakáig, mely megfestette ezt a szomorú tájképet, ahogy drótkerítéses fülkékben mindenféle elhasznált dolgok voltak, régi rádiók, tönkrement mosógépek, kerékpárok, egy kályha, ásók, lapátok, vödrök. Dohos és büdös volt az egész.
- Van öt percem – mondta, és hosszan a szemembe nézett. – Mit akarsz?
- Ezt nem tudom így elmondani. Nem öt perc. Nem tíz és nem egy óra.
- Ne hülyéskedj. Tudod, mit mondtam a múltkor.
- Mit mondtál?
- Hogy nem vagyunk felnőttek.
- De gyerekek sem.
- Akkor?
- Mit akkor?
- Akkor mi lesz?
- Mi legyen?
- Neked kell eldöntened.
Dermedten álltam, s most olyan erős reszketés tört rám, hogy ösztönösen átöleltem. Szinte rám olvadt a teste, mint aki erre vágyott volna, hogy megöleljék, hogy belelölelje nem is magát, hanem a kétségbeesését valakibe.
- Megpuszilhatom a szád? – kérdeztem reszketeg hangon.
Kibontkozott az ölelésemből s rám nézett. Majd a számra.
- Kedves vagy, hogy megkérdezted – mondta, és ismét a szemembe bámult.
- Most nagyon félek.
- A puszitól?
- Attól is.
- Mástól nem kell. Én is félek.
Lassan közel hajoltam hozzá. A vállát fogtam, mert hirtelen úgy éreztem, hogy elájul. Ő jobban félt, s ez hirtelen nekem adott erőt. Egy másodpercre összeért a szánk. Meleg, nedves érintése inkább furcsa volt, mint finom, de hirtelen ő csókolt belém, a számba úgy, hogy az orrunk összenyomódott. Mindketten nevettünk. Aztán megfogta a kezem, az ujjaink egymásba csomósodtak, a szánk egymásnak feszült.
- Ha már ennyi filmet láttál, megtanulhattál volna csókolózni – suttogta bujkáló nevetéssel a hangjában.
Aztán mikor fuldokolni kezdtünk, egymást öleltük. Biztos, hogy néhány perc eltelt, mikor a fülembe súgta.
- Letelt a tíz perc.
- Nem érdekel – mondtam ösztönösen.
- Érdekeljem, mert én kapok ki.
Hirtelen elengedtem.
- Ezért jöttél? – kérdezte, s felhúzta a szemöldökét.
- Valójában nem.
- Hát?
- A legközelebbről akartam beszélni.
- Mi van a legközelebbel?
- Nem tudom, hogy lesz-e.
- Ezt miért mondod? Van valaki más?
Nem várta meg a válaszomat, ellökött magától.
- Értem. Jól átverted a kis hülye Évit. Ügyes vagy. Te… Te… Hős szerelmes.
- Évi, várj!
- Mennem kell, te szemét!
- Évi, nem vagyok szemét. Elutazunk.
Visszafordult, rám nézett.
- És mi van abban?
- És talán…
- Mit hebegsz? Elutaztok. És? Majd hazajöttök. Egy vagy két hetet kibírsz. Én is kibírok.
- Egy vagy két életet nem bírok ki…
Láttam az arcán, hogy lassan érti meg, miről beszélek.
- Nem jöttök haza? Hova? Szovjetbe? Vagy… Disszidáltok?
- Nem. Csak apám.
- Mi van az apáddal?
- Kapott két évnyi munkát Algériába.
A sötét folyosón láttam, ahogy világít a sápadtsága. És azt is láttam, hogy a szája széle remegni kezd.
- Becsaptál… Tudod, becsaptál… - mondta és ismételgette.
- Nem csaptalak be. Adj még harminc másodpercet.
Egy autó fénycsíkja villant végig a pincén bevilágítva az arcát. Tele volt daccal, haraggal, félelemmel.
- Jó oszd be, mert ez az utolsó félperced.
- Szeretlek. És visszajövök. És nem hazudtam. Senkit nem szeretek úgy, ahogy téged. És szeretlek… Ezt már mondtam… És még mondom is.
Csak nézett hidegen rám, egészen szoborszerűvé vált a lénye. És ahogy néztem, még szebb volt, mert a szépség felismeréséhez – most értettem meg – kell a tapasztalás. Mindig újra és újra látni, hogy minél több részlet kerüljön belénk, fúrjon keresztül, vegyüljön el a szövetek sűrű dzsungelébe, ahogy egy művégtag a csontba. De benne megvetés volt.
- Tudod, mit? Dögölj meg! Ott, Algériában. Vagy bárhol, ahova mégy. Soha nem akarok felőled hallani!
És kiszaladt. A távolodó léptei hidegen elsuhantak, elvesztek, belenémultak ebbe a fekete csendbe. Hosszan álltam, majd nekidőltem a drótkerítéses ajtónak. Most lehet sírni, mondtam magamnak.
Egy óráig is ott lehettem. Aztán felosontam a lakásuk elé. De nem hallottam semmiféle zajt néhány tompa és elfojtott szón kívül. Majd meghallottam Palinak és egy másik fiúnak a hangját. Felszaladtam a legfelső emeltre, onnan hallgatóztam. Ahogy jöttek fel zuhogó beszéddel a lépcsőház firkás, elkoszolódott, visszhangos falai közt. Csattogtak, kiabáltak ebben a részegítő csöndben.
- És bemutatsz a kishúgodnak?
- Nem olyan kicsi. Egész jó tőgyei vannak – mondta Pali.
- Már megint kukucskáltál?
- Mindig, haver, mindig – röhögtek kajánul.
Majd csattant az ajtó, s megint csend lett.
Elindultam. Kilenc körül járhatott. Ismerős utcák, a hétköznapok bujaságába korhelykedő városrésszel. A házak zömök önhittséggel sorakoztak körülöttem. Arra gondoltam, két ház között zajlott az életem. És egyik sem akart befogadni. Egyikben laktam, másikban álmodoztam. Egyszerre megmozdult a kis közön a nagy állomásfal.
- No, fiú, meggondoltad magad?
Ott állt a tömzsi alak, mint valami nagy, ijesztő, falánk pók, aki lesett az áldozatára.
Léptem néhányat, hirtelen vakká váltam. Egész testem remegni kezdett.
- Meg – válaszoltam, s olyan volt a hangom, mintha nem is az enyém lenne.
- Gyere közelebb. Itt, a bokrosban…
Odaléptem.
- Jó fiú – suttogta, s éreztem a kezét, ahogy benyúl az ingem alá. – Finom vagy.
Szikár, érdes tenyere volt, szinte éreztem, hogy a keze koszos, elhasznált, s az egész ember a bűz ijedt mohóságával tekeredett körém. Hirtelen hányni kezdtem, vastagon, sűrűn, köhögve.
- Te állat! Lehánytál! – ordított rám, s ellökött magától.
Térdre estem, majd négykézláb másztam, s még mindig dőlt belőlem ... már nem is tudom, micsoda, mert már nem megsavasodott étel volt, hanem valami más, nem magyarázható, nem anyag. Valami, amitől fellázadt a szervezetem, s kiöklendezte magából. Még hallottam, ahogy szitkozódik az az ember, az az emberi szemét, de még felegyenesedtem, s elindultam. Majd futni kezdtem. Nem haza, hanem az állomásra. Ott a jól ismert indóház ajtaján kopogtam. Majd ütni kezdtem, de senki nem volt ott. Megtántorodtam, leültem az olajos fűbe. Neki hajtottam a fejemet egy szerszámos bódé fémfalának. Felnéztem az égre, s az jutott az eszembe, hogy ez marad meg kint, Afrikában, ugyanez az égbolt.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
