2025. április 2. szerda,
Áron napja.
Kalendárium

SZENT GYÖRGY HAVA  Bika
 

Április elseje. Hajdan sok népnél évkezdő nap volt, a tavaszi napéjegyenlőséget, az újjáéledő természetet ünnepelték. Amikor a naptárreformmal január elseje lett az év első napja, április első napja "komolytalan" újévvé vált. Nálunk a diákság terjesztette beugrató tréfák nyugati eredetűek.
...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

A Novgorod melletti Onyegben született. Apja dúsgazdag földbirtokos volt, vagyonát azonban eltékozolta, és mire Rachmaninov kilencéves lett, már teljesen elszegényedtek. 1882-ben lett a pétervári konzervatórium növendéke, majd 1885-ben a moszkvai konzervatóriumba került, itt ...

Andersen mindenekelőtt meseíró. Aki a nevét hallja, annak azonnal valamelyik közismert meséje jut az eszébe. Holott finom formájú érzelmes és elegánsan gúnyos verseket is írt. Drámai próbálkozásai már ifjan ismertté tették a nevét írói körökben. Később izgalmas, kalandos regényei szélesebb körben is olvasókra találtak. De 30 éves korában - pénzkeresés céljából - meséket kezdett írni egy olcsó füzetsorozat számára. És ezek váratlanul híressé, majd rövid időn belül világhíressé tették. Kezdetben egy kicsit szégyellte is ezt a főleg gyerekeknek szóló műfajt, de a váratlan siker folytán fel kellett ismernie, hogy ehhez van igazi, rendkívüli tehetsége. Ezért élete további, negyvennél is több esztendeje alatt a meseírás lett a fő műfaja. Manapság - és már régóta - meséit adják ki újra meg újra: idáig több mint 80 nyelven jelentek meg. Ez pedig igen nagy gyűjtemény, hiszen 70 évre terjedő élete folyamán 156 mesét írt. Némelyiket annyiszor és oly sokat utánozták, mesélték újra, hogy már népmesének tűnik....

Kőrösi Csoma Sándor 1784-ben – újabb kutatások szerint 1787-ben vagy 1788-ban  – született Erdélyben, a Háromszék megyéhez tartozó Kőrösön. Tanulmányait a falu iskolájában kezdte, ennek befejeztével azonban nem a hagyományos, szinte egész életen át tartó határőr szolgálatba lépett, hanem apja közbenjárásának köszönhetően továbbtanulhatott Erdély nagyhírű protestáns kollégiumában, a nagyenyedi Bethlenianumban. Minden bizonnyal az itteni ingyenes oktatás volt az oka, hogy apja a Kőröstől mintegy 300 kilométerre fekvő gimnáziumba küldte fiát.

...

 HARMINCHATODIK SZÜLETÉSNAPOMON

Állj meg, szívem, betelt ím az idő.
   Ha mást már nem dobogtatsz, mért dobognál?
De nem! Bár nincs szív, érted hevülő,
   te csak lobogjál!

Nagy lombhullásban állnak napjaim.
...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 6.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


A vihar

- Ez még szomorúbb, mint az én mesém – mondta lányka, és a szobor mellé állt. – Pedig az bizonyára sohasem történt meg.
- Minden mese valahol és valamikor megtörtént. És ha nem, akkor majd egyszer mégis bekövetkezik annak a tanítása.
A lányka most leült a szobor lábához. Majd felsóhajtott:
- Bárcsak itt maradhatnék. Csak veled. Mert ha álmodom, akkor gyorsan véget ér mindez – mutatott a lányka a hamvadó alkonyi tüzek felé.
- A vihar el akar ragadni téged, mégis ő vezet el hozzá – suttogta a szobor, s mintha félálomba merült volna.
- Mi van Veled? Mit beszélsz? – pattant fel a lányka, majd óvatosan a két kezébe vette a megszürkült kőarcot.
- Indulnod kell! – felelte a Pán, s az arcára az est festett aggódást
- Segíts még, nem látom, hogy hova kell eljutnom! – mondta a lányka, és a szobor árnyas arcában kutatott.
- Nem a cél a fontos, hanem annak a keresése. A megtalálás a jutalom, de az odavezető út az igazán említésre méltó. És rád nehéz út vár.
- Hiszen arra sík a táj és nyugodt az ég.
- De ott nem tudsz elrejtőzni, és nyugatról az ég arca iszonyú.
A lányka felnézett az égre, s míg keleten még a csillagok pislákoltak, a nyugati égen hatalmas felhőtornyokat ringatott a viharos szél. És a lába előtt a falevelek recsegve sodródtak az elhagyatott ösvényeken.
- Indulok – mondta a lányka, s elkapta a tekintetét a szoborról.
Úgy érezte, hogy el kell búcsúznia a nagy Pántól, ezért ölelésre emelte a karját. De a szobor ridegen ennyit felelt.
- Minden perc, melyet késlekedéssel töltesz, végzetes lehet.
A lányka még egyszer ráemelte a tekintetét erre a különös arcra, majd sietősen elindult.
Egy nagy kapun át vezetett az útja, mely hangos csattanással csapódott be mögötte.
Messze felhorkant a szél, és lehullott levelek falkája vágtatott el a lányka mellett. Hangosan csörögtek, pattogtak, majd szerteszálltak.
A bokrok rángatózni kezdtek, s messze a fák felnyögtek. Az ég egyre sötétebb lett. Aztán hangos dördülésekkel közeledett a vihar. Mintha hatalmas ütegek lövöldöztek volna, s az első villámok az égre rajzolták a messzi tájak rémületét.
A kislányka futni kezdett, egyszer el is esett.
Közben a szél labdákká csavarta a letört ágakat és a kósza kórót, s most ezek a labdák pattogtak és gurultak el mellette. Aztán a következő pillanatban felbőszült szél rohant végig a tájon, és rettenetes esőket hozott magával.
A lányka szinte alig látott valamit, s az a valami is elmosódott messzeség volt.
Egy villámcsapásnál vette észre a mellette lebegő alakot. Ijesztő rémlátomás volt, fekete csuháját rángatta a szél, arca helyett csak valami szürke gomolygás látszott.
Mikor a lányka óvatosan ráemelte a tekintetét, az visszanézett rá. Ekkor látta meg a csuklya mögül elővillanó sárga szempárt.
Megijedt, s hirtelen oldalra fordulva rohanni kezdett. Akkor vette észre, hogy a másik irányból egy hasonló alak bámulja. Hangosan feljajdult, de a hangját elnyomta az üvöltő vihar, melyből a felpuffadt felhők szinte rázuhantak a világra.
Egyszerre valaki megfogta a kezét.
Apró és hideg kéz volt, de mégis barátságos érintésű.
A lányka kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a kis kézbe, de a szél és a zápor szakadatlan hullámaitól nem látott semmit. Csak futottak előre, miközben köröttük kavargott és hullámzott a vihar, s rájuk szakadt a kísérteties éjszaka.
A lányka érezte, hogy körülöttük ott van az a két alak, a fekete csuha néha az arca felé csapott.
- Gyere már! – kiáltotta a hang, és erős rántást érzett a testében.
A lányka minden erejét összeszedte, de így is imbolygott a teste a kimerültségtől. Aztán belelépett egy gödörbe. A bokája megszorult egy pillanatra, s emiatt elesett. Érezte, hogy a keze kiszakadt a másik kézből, lába megfeneklik a sárban, teste előre zuhant. S akkor látta meg a fekete csuhát, ahogy mint valami fekete felhő, úgy párolgott fölé. A sárgán izzó tekintet rávetült, s abban a pillanatban jeges rémület rágta be magát a testébe.
A szempár egyre közelebb jött hozzá, ahogy a sötét árny felé hajolt.
De ebben a pillanatban az apró kéz szinte felemelte, s úgy rángatta el a kislányt az ijesztő jelenés közelségéből.
- Arra! Arra! – hallatszott a kiáltás, és a lányka követte a hangot.
Egy barlanghoz értek, melynek szűk hasadék volt a bejárata, s melybe nem ért be az eső és a tomboló szél is erőtlenül csapódott a göcsörtös falaknak.
A mélyéről zöldes derengés ragyogott, de a sziklamennyezet alatt mégis félhomály volt. A falak visszadobolták a futásuk ütemes kopogását.
Végre megálltak, mikor a lányka épp meg akarta nézni titokzatos megmentőjét. Szembefordult vele, de akkor a két lidérces alak valósággal átrepült a barlangon.
Nem volt lábuk, a testük füst volt és elmosódó szürke vonalak kuszasága, a fekete csuhájuk csatakos sötétség volt.
A különös idegen most a lányka elé állt, kezét védelmezőn felemelte. Fehér fény öntötte el a falakat, melytől kifakult a sötét gomolygás, végül halk szisszenéssel eltűnt.
A lányka a szeme elé kapta a kezét, majd lassan kinézet a két vékony és apró ujja közül. Csak a halvány derengést látta. És egy gyermeket, aki háttal állt neki. Bordó köpeny volt a vállán.
- Téged ismerlek! – mondta a lányka, s a fiú felé lépett.
Az megfordult, majd így válaszolt.
- Talán ismersz, talán nem…
A lányka hátrahőkölt, hiszen egy ismeretlen arcú fiú állt előtte.
- És nem is szabadott volna látnod – tette hozzá, majd folytatta: - De felfalt volna téged ez a gonosz vihar.
- Mit számít! – mondta elkeseredetten a lányka, s nem is a fiúnak mondta, hanem inkább magának. – Már az sem érdekel, ha elpusztulok, vagy ha felfalnak.
- Számít. Azért vagyok melletted – mondta a kisfiú.
- Kinek számít? – kérdezte a lányka. – És miért?
- Neked, nekem, és azoknak, akik most érted aggódnak –felelte a kisfiú.
A lányka csak a fejét csóválta, megint úgy érezte, hogy végérvényesen elveszett. Ráadásul most már fenyegetik is az életét.
- Hol van az én otthonom? – kérdezte a lány, s megint inkább önmagától.
A kisfiú elmosolyodott.
- Ott, ahova tartasz!
A lányka most közel lépett a fiúhoz.
Hosszan a szemébe nézett, ebben a megmagyarázhatatlanul idegen, de mégis barátságos szempárba. Majd megérintette az arcot. Puha volt és hideg. A fiú lehunyta a szemét, de az aranyos csillogás nem múlt el a szem körül.
- Te szellem vagy? – kérdezte a lányka, s egészen közel hajolt a fiú arcához.
A szemhéjak most felpattantak, s az aranyló ragyogás rávetült a kislányarcra.
A lányka egyszerre úgy érezte, hogy repül. Látta magát, ahogy a kertben gondozza a virágokat, majd egy villanás, és ott volt az öbölben, ahogy bámulja a mozdulatlan hajóóriásokat. Aztán látta Pétert, ahogy ott ül a szakadék tetején. És önmagát, ahogy érte mászik, s a kisfiú egyszerre csak lezuhan a mélybe.
A lányka behunyta a szemét, s jól rászorította a szemére a szemhéját, nehogy kigördüljön egy könnycsepp.
- Látod, hogy van otthonod – mondta a kisfiú, majd ellépett a kislány mellől.
- Te egy szellem vagy – ismételte a lányka. – és én mégis érezlek, érzem a bőröd, pedig a szellemek áttetszők, nappal láthatatlanok. És te mégis…
- Mégis mi? És mit számít? Azért vagyok itt, hogy ne legyél egyedül.
- Eddig is boldogultam.
- De most a legkegyetlenebb lidércek vadásznak rád! – korholta meg a kisfiú a lánykát, aki ennél a mondatnál összerezzent.
- Miért bántanának? Sohasem bántottam senkit.
- Mert vannak olyanok, akik azért vannak, hogy bántsanak. És nem ők az egyetlenek, akik rád várnak – mondta szigorú féltéssel a kisfiú.
- Miért van mindez?
- A világok természetes állapota, hogy védekezik minden ellen, ami idegen tőle.
- Tehát mielőtt kijutnék innen, meg kell halnom?
- A világnak meg kell tanulnia, hogy eltévedtél, és csak a kivezető utat keresed.
A lányka teljesen elszontyolodott.
- Akkor segíts, jó szellem, hogy kijussak!
- Nem kérdezhetsz, csak engedelmeskedned kell! Kísérőd vagyok, s nem útitársad. És hatalmam csak ebben a sziklavájatban van.
A lányka a fejével bólintott.
Sötét lett a barlangban, a lányka úgy érezte, magára maradt.
De a szellem hangja csendes komolysággal így szólt:
- Veled maradok, ne félj!

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007