A vonat nekilódult a kicsiny és törékeny egzisztenciák különös útjának.
Akkoriban történt mindez, mikor a háború nyomai a szétlőtt állomással és a kormos, kidőlt falú házak dülöngélő holdkórosaival vonult el az ablakok előtt.
Már tíz perce zakatolt a vonat, mikor kinyílt a fülke ajtaja, s apró ember lépett be egykor jobb napokat látott felöltőben, csíkos nadrágban, enyhén félretaposott cipőben. Megemelte a kalapját, arca mosolyra váltott, apró szeme kifényesedett, s úgy köszönt:
- Jó napot! Sok jó ember kis helyen is…
Aztán tátogni kezdett, hiszen senki nem törődött vele. De azért folytatta:
- Egy ilyen kis ember, mint én pedig a sok jó ember között…
Nem fejezte be a mondatait. Olyannak tűnt, mint akiből éppen a befejezettség hiányzik. Ruházatán a félbehagyott öltözködés, hetykeségén és közvetlenségén a félbehagyott karrier lógott begombolatlanul.
Valaki unottan legyintett, a fülke női utasai reszelős hangon invitálták.
Ekkor tűnt fel a bőröndje, mely szép, rendezett, drága útitárs volt. Ahogy leült, az ölébe tette, s két kezével dédelgette, ringatta a ringatózó kocsi bágyadt ütemére.
A fülkében sovány, fiatal nő ült, mellette öt év körüli kisfia. Velük szemben egy kopaszságában ideges úr kevélyen és jól öltözötten. Nem messze egy nagymama korú asszony az egyszerűség nyugtalanságával, s kezét fogva egy kilenc-tíz éves lánykának. Velük szemben én és a kisember. Szomszédom kedveskedő mosollyal és ügyetlen pislogással nézett körül. Megértő, emberbaráti mosollyal az arcán ült, s egyikünkről a másikunkra szállt a tekintete.
Váratlanul a kisfiú feleselni kezdett az anyával. Unta az utat, éhes is volt.
- Tudod, mit, fiacskám! – szólalt meg a kisember.
A kisfiú, mint akit kizökkentetettek egy pillanatra a mindennapos követelőzéseiből, fennakadt tekintettel bámult a nagy, csodálkozó tekintetű férfira.
- Biztos unatkozol.
- Igen – hüppögte a kölyök.
- Én is unatkoznék, ha nem lennének velem a barátaim.
- Barátaid? – kérdezte a fiúcska elfúló hangon.
- Igen, a barátaim. Itt, ebben a bőröndben.
A fiúcska olyannyira meglepődött, hogy csak tátogni tudott.
- A barátaim ritkán bújnak elő, de most egyszer, a kedvedért előjönnek.
És már kattant a bőrönd, melyből hirtelen egy apró kis színpad lett. A kisfiúnak az ámulattól tátva maradt a szája, hiszen a bőrönd alsó része és a fedél egy kicsinyke szobává alakult asztallal, székkel, ablakkal, az asztalkán kockás terítővel. A többi utas is hirtelen érdeklődni kezdett, még a komor úr is kíváncsian fészkelődött a helyén, majd a nyakát nyújtogatta. A kislány tapsolni kezdett, s a fülke egy nagy csillogó tekintetté változott.
- Ez itt Vivien – hajolt meg egy kislánybáb vaskos szőke copfjával. – Ez Ábel, a szomszéd kisfiú – s a bőrönd mögül kikandikált a vidám gyermekfej. – És végül Aladár, a minden csibészségre alkalmas kis csavargó.
És elkezdődött a játék. A három kis báb kedvesen, szellemesen locsogott össze-vissza. A két hús-vér gyermek hangosan kacagott, az édesanya egyszer-egyszer óvatosan elnevette magát. Még a komor úr is néha elelmélkedett azon, hogy az ő hatalmas és szigorú világába, mint egy színes üveggolyó, belepottyant ez a másik világ. Én a kisembert néztem, aki úgy beszélt, hadart, csacsogott, kacarászott, hogy közben az ajkát összezárva tartotta. Igazi hasbeszélő volt. Fél óra múltán, mely egy egész kis előadás lett, belekacagta minden derűjét ebbe a fülkébe, a gyerekekbe, s belénk, megsápadt, a valósággal megátkozott felnőttekbe.
El is felejtettük, hogy vonaton ülünk, hogy a lucskos valóságba beleloccsant gépszörnyeteg száguld velünk.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Két ávós állt meg, mögöttük a kalauz. A kisember gyorsan lecsapta a bőröndöt, s egy pillanatra eltűnt a varázslat. Szürke és hétköznapi lett minden.
- Mi folyik itt! – kiabálta az alacsonyabb.
Hallgattunk.
- Siketek maguk? – ordította a másik, a kisfiú felsírt, a kislány reszketni kezdett.
- Csak játszottunk – mondta a kisember, s ismét mosolyra húzódott az ajka.
- Aztán megtudhatnám, hogy mivel játszadoztak?
- Az én kis bábszínházammal. Viviennel, Ábellel és Aladárral…
- Aha, játszottak – mondta a magasabb az alacsonynak. – Míg kint százezrek dolgoznak, verítékeznek a gyárakban, a földeken, ez itt játszik.
- Hány éves maga? – kérdezte emelt hangon az alacsonyabb.
- Kérem, én…
- Mi van a bőröndben? Adja ide! – kiabálta hirtelen a másik.
És lerántotta a bőröndöt, melyből kipotyogtak a bábok. Aladár az életen kívüliség szelíd derűjével nézett vissza a két vademberre. A kisebbik ávós felemelte a lábát és rátaposott a fejre. Az hangos reccsenéssel összetört. Most láttam meg, hogy porcelánból készült, s azért volt ilyen ragyogó, pontos és fényes.
- Jaj, ne! – kiáltott a kisember, s zokogva borult a fejetlenné vált testre, s szinte az arcába söpörte a porcelánfej darabjait.
Mi megilletődve néztük.
- Takarítsa fel ezt a kuplerájt! – kiáltotta most a nagy, s azzal felkapta a bőröndöt, s a maradék két kis bábbal kidobta a folyosói ablakon. Aztán becsapódott az ajtó, s mi ott maradtunk ebben a különös gyászban.
Hirtelen a komor úr megszólalt.
- Na, végre, vége van ennek a marhaságnak!
Hosszú percekig csak a vonat dohogása és a kisember szánandó hüppögése hallatszott.
A kislány odalépett, majd lehajolt a kisemberhez.
- Ne tessék sírni! Mi itt vagyunk, igazi gyerekek.
A kisember könnyekkel a szemébe nézett a kislányra. Aztán elmosolyodott azzal az örök és ártatlan mosolyával.
- Igen, ti itt vagytok.
Aztán sóhajtott egyet és befelé fordul.
A vonat közeledett a város felé. Az utasok el-eltünedeztek, s a végén csak a kisfiú maradt az anyjával. Aztán ők is leszálltak. A kisfiú még óvatosan megérintette a kisember vállát. Aztán magára hagyták. A végállomáson úgy találtak rá, hogy többet nem beszélt. | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
