Egész este sétálok a keskeny és kanyargós utcákon. Hosszú órák telnek el, s egyszerre a Szajna-part állít meg. Idegenkedve nézek körül, ahogy a párizsi háztetők hosszú árnyékokat dobálnak rám. Az ég csillagtalan, vastag és sötét felhők áradnak a túlpart villasora fölé, túl a Bois-n, a másik Párizson, a fényűző és öntelten lármázó kerületek felett.
Leülök egy padra. Az utakon még autólámpák pislognak, a folyó diszkréten karmolja a part kőfalát.
Egészen biztos voltam, hogy elutazom innen. Mint valami szívtelen rokon, úgy figyeli ez a nagyváros minden mozdulatomat. Ahogy Madame Durand figyel, aki miatt úgy tettem, mintha dolgozni járnék, miközben egész nap a várost jártam, különösen a könyvkereskedéseket jártam végig. Így olvastam végig Stendhal legtöbb regényét. Egyet megkezdtem a Rue Lepicen, majd azt tovább folytattam s Rue des Abesses-en, és így jártam végig a könyvesboltokat. A pármai kolostort nyolc könyvesboltban olvastam el, de egy másik kerületben az itáliai írásokhoz elég volt három és egy antikvárium. Regényeket elvből nem vettem meg, csak versesköteteket. Heredia-tól a Lés Trophes egy vagyonba került. Talán az ez az egyetlen kötet, amit hazaviszek. A többit itt hagyom, ahogy a bútoraimat, kéziratomat, kottáimat. Ezen gondolkodtam, míg aztán elaludtam.
Arra ébredtem, hogy két alak épen a zakómat veszi le rólam.
Kellett hozzá néhány másodperc, hogy tudatosuljon bennem, éppen kirabolnak.
De az is, ha most ellenállok, akkor nem biztos, hogy szabad akaratomból térek haza Magyarországra. Másrészt az a néhány frank készpénz, mely nálam volt, nem ér meg felesleges izgalmakat. Harmadrészt jó volt közvetlen közelről tanulmányoznom, hogy miként rabolnak ki egy embert. Még az órámat is olyan ügyesen lecsatolták a csuklómról, hogy inkább kellemes bizsergést éreztem, mint felháborodást. Talán csak a zakómat sajnáltam, s ha nem jön arra néhány matróz, a cipőmet is sajnálhattam volna.
- Nézd azt az ökröt, még most is pislog… - hallom, majd többen felröhögnek.
Nyári este volt, mégis hideg. Összeborzongtam. Kellemes borzongás és édes fájdalom volt, hogy a hideg ezernyi körömmel karmolt belém, s a hűvös szél belekapott a hajamba.
Elindultam hazafelé. El is vétettem többször a hazafelé vezető utat. Arra eszméltem, hogy ott vagyok, ahonnan egy órával ezelőtt elindultam.
Hajnali négy volt, mikor megláttam a Sacre Coeur fehér sziluettjét. Mégsem nyugtatott meg a látványa, inkább arra emlékeztetett, hogy majdnem hat óra lesz, mikorra ágyba kerülök.
De most megtelt a levegő pacsirtamuzsikával, halk hajnali harangkongással, a Place Emile Goudeau-n lombjaiból a harmatos fák telelihegték a levegőt hűvös nyári parfümökkel. Kimerült voltam, lázas és tétova. De nem mertem sokáig itt maradni, mert erre a koldusok rabolják ki az embert. Igaz, tőlem sok elvenni való nem volt, az ősz közeledtekor még az inget is leveszik a szerencsétlen idetévedttől.

Délutánig aludtam volna, ha madame Durand kilenckor nem veri az ajtómat.
- Monsineur Paul! Ma nem megy dolgozni?
Tehetetlenül vergődtem az ágyamon, aztán végül kikiabáltam.
- Nem, madame Durand, ma rendkívüli szabadságot kaptam.
Negyedóra múlva újra dörömbölni kezd:
- Paul úrfi, ma mit fog ebédelni?
Sietve öltöztem fel, s mikor már a zakó is rajtam volt, akkor mostam meg az arcomat az estére odakészített vízzel.
- Nyugodjék meg, asszonyság, ma a magyar nagykövetségre megyek egy díszebédre! - hazudtam ingerülten.
- Várjon, Paul, így nem mehet el! – kiáltja utánam. Az inge… és a nadrágja… Kivasalom. Egy ilyen fontos ember nem járhat így – rikácsolta Madame Durand teljes hiszékenységgel. Így húsz perc alatt háromszor öltöztem át, mire frissen vasalt ruha került rám.
Madame Durandnak azt hazudtam, hogy a nagykövetség taxit küldött értem, amely a sarkon vár. Így hát elegáns mozdulatokkal sétáltam végig a Rue d’Orsel vézna fái alatt, majd a sarkon az első kávéház felé igyekeztem. De a sors újra közbeszólt, s nekem lökdöste azt, akiről maga sem tudta, hogy mit akar tőle.
- Ne haragudjon, Monsineur! – szólt aggodalmasan felém egy női hang.
Aztán mintha valamiféle álomból eszmélne:
- Megint maga? – nézett rám a tegnapi szempár.
Mondhattam volna, hogy megint én, de ebben az ostoba históriában a magyarázkodás csak rontott volna a helyzetemen. Inkább az a gondolat futott át rajtam, hogy a sors eddig rémregénnyé firkálta az életemet a Montmartre piszkos utcáival, elhanyagolt külsejű bennszülöttjeivel, vén kápolnával, harsogó lármájával. Most pedig egy ügyetlen tollvonással ponyvává alakította az utolsó napjaimat. Mert háromszor fellökni ugyanazt a nőt Párizsban nem csak véletlenszerű, hanem igen kontár íróra vallana. Velem mégis ez történt, s ha már megtörtént, inkább elnémított, minthogy engedje tovább rontani a helyzetemet.
- Nem kell bocsánatot kérnie, most én voltam figyelmetlen! – mondta a lány, s hosszan megnézett.
Menni akartam, mire újra megszólított:
- Nem kell sietnie? Ha van kedve és ideje, maradjon itt velem! – mondta, és halvány mosolyféle jelent meg az arcán.
Egy pillanatig el sem hittem, hogy nekem szól. Éppen egy jó megjelenésű férfi ült a szomszéd asztalnál, s bennünket figyelt. Még a haján is igazított azzal a férfiúi hiúsággal, melyet a női hiúság meg sem közelíthet. De a nő rám nézett a várakozás halvány izgalmával. A szempillája alig észrevehetőn meg is rebbent. A kezét most óvatos mozdulattal az egyik szék támlájára tette.
- Nem sietek… Én sohasem sietek – mondtam zavarodottan, s talán ennél bosszantón együgyűbb választ ki sem találhattam volna.
- Sajnos, nekem sietnem kell, és szinte állandóan sietek. De maga most nagyon elegáns. Készül valahova? – kérdezi, és érdeklődve szól hozzám, szép ívű szemöldökét még fel is húzza.
Nem mondhatom el neki, hogy alig van pénzem, hogy albérletben lakom néhányszáz könyv és egy ócska pianínó társaságában, és a napjaim egy rozoga és sohasem bevetett ágy, és egy ennél is rozogább íróasztal statisztálása mellett zajlik. És a díszletekről jobb, ha nem is beszélünk.
- Tulajdonképpen haza. Lassan itt hagyom Párizst és Franciaországot.
Meglepődve néz rám.
- És hova utazik innen tovább?
- A hazámba… Rég vagyok már itt.
Kezére helyezi az állát, másik kezével az órájának csatját igazgatja.
- És meg is mondja, hogy melyik ország a hazája?
Hirtelen Magyarországra gondolok. Eszembe jut, hogy milyen szép ország, hogy sokkal tisztábbak az utcák, hogy ott a kicsi templomok fehér mészszagú tisztasága mellett az itteniek vénségszaga mennyivel komorabb. És az itteni nyüzsgés helyett ott a parkokat is csenddel és nyugalommal díszíti fel a hűvös kispolgáriság. Párizs egy hatalmas koncertterem, melyben embermilliók kórusa zajong a buszok, metrók, autók, templomi harangok, külvárosi gyárak, a Szajnán átfutó teherhajók hatalmas nagyzenekara felett. Addig Budapest egy komoly és hűvös kamarazenekar frakkban, félrecsúszott csokornyakkendővel.
- Úgy tűnik, hogy már haza is utazott – mondja, s most elneveti magát.
Nem úgy, ahogy más nők. Csilingelve, óvatos felszabadultsággal. Most a kezét az asztalon hagyja, ujjai kiegyenesednek. Szép, keskeny keze van, s a vállai is olyanok, mint a keze.
- Magyarország. Tudja, én ott éltem…
Meglepettség fut át az arcán. A mosolya tűnődéssé szelídül az arcában.
- Ez igazán különös – mondja inkább magának, mint nekem.
- Nem értem, kisasszony – felelem, s most én kutatok az arcában.
- Az édesanyám magyar volt, s talán kétévesen kerültem Magyarországról – feleli, s egy pillanatra elgondolkodik, majd gyorsan felébred a tűnődéséből. – Mióta él itt? – kérdezi őszinte érdeklődéssel.
- Csak néhány hónap óta. Rendszeresen itt nyaralok – felelem.
- Akkor szép nyarai lehettek – mondja csendes meggyőződéssel.
- Szeptemberig tart az élet – mondom a régi szorongásommal.
Meglepődik, úgy néz rám.
- Hiszen ősszel is élhet. Akkor más a boldogság, de mégis boldogság – feleli, s elmosolyodik.
- Mademoiselle ét Monsieur! Íme a kávé – rikkan felénk a pincér, s máris akrobatikus ügyességgel dobja elénk a csészéket és a tányérokat, cukrot, vizet.
- Tehát nemsokára véget ér a nyaralása – mondja, hogy megtörje a kínos hallgatást.
- Nem tudom, hogy készen állok-e minderre – felelem némi szorongással a hangomban.
Meglepődik a válaszomon. A fejét gyengéden megrázza. Folytatnom kell, de ráeszmélek, nem is tudom, hogy mit kell folytatnom. Hiszen a szavaimnak nincs gyökere, ahonnan kinőttek volna, akkor hogyan lehetne lombjuk…
- Nem tudom, hogy számít-e nekem, hogy hazamegyek, vagy itt maradok.
- Nem kell ezen gondolkodnia! – mondja, s váratlanul kinéz az utcára, ahol egy hangosan tülkölő autó robog át.
- Nincs is mit gondolkodnom rajta. Akkor születnek a legrosszabb döntések.
Elneveti magát. Most érzékelem, milyen szép nevetése van. Keveset beszélünk. Hosszan elidőzik rajtam a tekintete. Belenézek a szemközti tükörbe. Hajam hosszan a homlokomba hullik, az nyakkendőm sem kifogástalan. Az arcom fáradt, a tekintetem tompa. Aztán nézem őt, a vállára leomló fekete haját, a vállát, a csupasz karját, karcsú derekát.
Itt ül előttem, s már arra gondolok, ha elmegy, mennyire fog hiányozni.
Kérdőn néz rám, magamhoz térek a szeme villanására.
- Most merre járt? – nevet, s eltolja maga elől a kávéját.
- Csak magán és magamon gondolkodtam.
- Rajtunk nincs mit gondolkodnia. Úgy értem, kettőnkön. Nem is értem, hogy mi jut az eszébe.
- Látja, még rosszul beszélek – felelem. - Három hónapja vagyok itt, s most beszélek először valakivel, aki meg is hallgat.
Látom, ahogy az arcán a meglepődés színeváltozását.
- Hiszen tanul. De még azt sem tudom, hogy mit.
- Nyelvet jöttem gyakorolni. Az apám akaratából.
- Bölcs ember lehet az apja – feleli minden meggyőződés nélkül.
- És ön?
Az órájára néz.
- Én? Én itt élek. De mennem kell…
- Kérem, maradjon még néhány percet – kérlelem, s hangom fátyolossá válik.
Felderengő mosoly fut végig az arcán:
- Legyen! Néhány percem van még.
Keresem a megfelelő szavakat.
- Köszönöm, hogy szóba állt velem. Még annak ellenére, hogy tolakodó voltam. És azért, mert elolvastam a levelét. De a főbérlőm…
- Múltkor azt mondta, hogy házvezetőnője van…
- Nincs. Nem mondtam igazat. Egy borzalmas ház rozzant szobájában lakom egyedül. Tulajdonképpen semmim nincs. Tudja, hogy hány napot voltam az egyetemen? Egyet sem.
Megrándul az arcán egy szelíd vonás, talán az együttérzés remegése.
- Miért mondja ezeket nekem? – kérdezi.
Keresem a jó választ, de megelőz.
- Nem kell magyarázkodnia. De azt gondolom, ideje, hogy hazautazzon. Haza Magyarországra.
Ahogy mondja, felerősödik bennem az elhatározás. Minél hamarabb indulnom kell. Egy este… vagy kettő. Tovább nem maradhatok. Talán azért találkoztam vele, hogy végleges legyen az elhatározásom.
- Igaza van – felelem minden meggyőződés nélkül. Magam is elcsodálkozom, hiszen néhány másodperccel ezelőtt még egészen mást gondoltam. De ahogy most ránéztem, minden indulatot kifújt belőlem a közelsége.
- Ne nézzen rám így, kérem! – mondja, s elnéz a vállam felett a sarki hírlapárusok irányában.
- Hogyan néztem? – kérdezek vissza.
Elneveti magát.
- Mint egy szerencsétlen kiskutya, akit elvesztettek Párizsban – mondja, s együttérzés keveredik a hangjába. – De erre nem mondjon semmit. Csak egy hasonlat. Én így látom magát. Más biztos másképp. De ez ne számítson, legyen önmaga, s csak magába higgyen.
Egy pillanatra megrészegítenek a szavai.
- Nem is tudja, hogy milyen sokat jelent mindez. Az, amit mondott – felelem, s az egész olyannyira közhelyesnek tűnik, hogy elszégyellem magam. – Jó önnel beszélgetnem – dadogom ki magamból a szavakat.
- De hiszen nem is beszélgettünk. Csak maga is mondott valamit. Aztán én is. De ez még nem beszélgetés. Még akkor sem, ha kedves a társasága.
Hirtelen meggondolja magát, mint aki túl sokat adott, s most úgy érzi, becsapták.
- De még a nevemet sem tudja. Ez Párizs varázsa. Idegen emberek is szót értenek.
És szó nélkül kirabolnak egy hajnalon, tettem magamban a szavaihoz. Ez is Párizs varázsa, mert mindenképpen vendégmarasztaló, ha az embernek pénze sem marad a hazautazásra.
- Elzának hívják. Hiszen olvastam a szép levelét. Még akkor is, ha nem akarattal tettem.
- Én is tudom, hogy magát Paulnak hívják. Ennyit a postásról és a hentesről is tudok. Ez még nem ismeretség. És nem ok a bizalmaskodásra. Így hát elköszönök öntől. Isten áldja!
Nem tudok válaszolni, pedig úgy tűnik, a válaszomra vár.
Kezet nyújt, majd lassan magamra hagy. Még utána indulok. De a mozdulataim tétovák. Valami visszatart, hogy ne menjek. Nézem a két érintetlenül hagyott kávéscsészét. A pincér meg engem néz. Fizetek. Kilépek a koradélutáni ragyogásba.
- Isten áldja! – ismételgetem magamnak.