Éjfélig jártam a várost. Tudtam, apám… Igen, ő tombolni fog. Jön a katonaiskolával meg a Szovjetunióval meg a cipőgyárral. És anyám sírni fog és tördeli a kezét, sápadt, mint a lépcsőház fala, és tehetetlenül áll apám haragjában, mint egy Jeanne D’Arc. Nem érdekelt. Elsétáltam az állomás felé, mely nem volt messze az utcánktól. És elkerültem az utcát, a kis gyalogos aluljáró felé mentem. Ott volt az ótemető még néhány dülöngélő sírral, s inkább szerelmespárok jártak ide. Az egyiken még látszott egy lekopott J, mögötte ános, és meghalt 1947-ben. Már harminc éve, gondoltam, ahogy a feketén huhogó sírdombok mellett. Már csak néhány volt, a többit kiásták és elvitték. De a halál lompos nagy fejével minta itt dülöngélt volna, mintha ő is utánozná a múlandóság rémületét. Majd elindultam a régi, foltozott, vaksi szemű vasúti épületek felé. Ködszerű volt a levegő, mintha a lámpák felrobbantak volna és maszatos sárga fényük kiömölve ott terpeszkedne az ég rongyos vásznán.
A síneket bámultam, ahogy a külső kapun bementem. Minden tompa látomásosság volt, sehol egy éles vonal, csak maszatok, sötétség, a fények sárga önkívülete, csönd és zaj egyszerre, majd zaj és csönd. Néhány tehervonat járt erre, és én kisétáltam az egyik felé, ahogy lassan cammogott, mint egy vak szörnyeteg. A lábam alatt megremegett a föld. Hát ilyen a halál előtti pillanat! Ilyen nagyszerű és borzalmas. Évi nem lehet az enyém, de nekem adta az ölelését, s tudom, meg is csókolhattam volna. Mindent megkaptam az élettől, ezt éreztem. Olyan furcsa volt, hogy eddig soha nem érdekelt, hogy milyenek a lányok, még tornaórákon sem bámultam meztelen lábukat, karjukat, bimbózó domborulataikat. Nem érdekeltek, mert olyanok voltak, mint egy felsőbb kaszt valamelyik indiai tartományból. De Évi… Talán azért tetszett meg, mert észrevett. Őt láttam a legszebbnek a világon! Kiabálni kezdtem: Évi! Évi! Évi! Évi! És minden dübörgött körülöttem, a föld a talpam alá nőtt, mely körbefonta a bokámat, felkúszott a térdemen át a gyomromba. Gyere, halál, nem félek tőled! Engem valaki véd, akit hirtelen jobban szerettem, mint az anyámat. Meghalok? Sebaj! A szüleim legalább elválnak, apám anyámat hibáztatja majd, anyám is anyámat fogja, önmagát, meghasadt önmagát, s tudom, hogy egyik énje elemészti a másikat, tudtam, hogy ez a lelki kanibalizmus az ember legősibb ellensége és legelkényeszttetebb végzete. Én pedig leülök egy hokedlire a mennyországban, és megvárom Évit, az én angyalomat. Aztán arra gondoltam, hogy nincs is földi Évi, Pali húga egy ronda, ragyás képű lány vastag térdkaláccsal, ügyetlen mozdulatokkal. csak ez a csoda néha lejár hozzá, belebújik a testébe, melytől az megszépül, mert a túlvilág érintése az egyetlen, ami számít…
Hirtelen valaki megragadott és lerántott a földre.
- Te barom, állat! – ordította. – Itt akarsz megdögleni!
És magához emelt. Hosszan belebámult az arcomba.
- Téged ismerlek. Itt laksz errefelé.
- Igen, errefelé – ismételtem gépies monotonsággal.
- Miért csináltad?
- Mit?
- Hogy kiálltál a vonat elé.
- Csak kipróbáltam, milyen érzés. József Attiláról tanultunk…
- És azt is tanultad, hogy széttépte a vonat, hogy lefejezte, levágta a karját, az ujjait? Hogy rettenetes halála volt.
- Nem mindegy, hogy halunk meg?
- Hát egyáltalán nem mindegy.
- Máshogy is lehet?
- Láttál már sírokat, melyen ilyesmik voltak, hogy élt hetven vagy nyolcvan évet?
- És? Fogatlanul, szenilisen halt meg valami elfekvőn.
- Honnan tudsz te ilyeneket?
- Én is járok kórházba.
- Idefigyelj, öcskös. A halál nem játék.
- Hát mi?
- Jutalom.
- Jutalom? Ez vicces.
- Egy végigélt élet után jár.
- Én már mindent megéltem.
- Igen? Mennyi vagy? Tizenhárom? Tizennégy?
- Majdnem tizenöt.
- Tényleg, papuskám? És voltál már szerelmes? Nem úgy, ahogy a korodbeliek. Felnőttként. Feleség, gyermek, nyaralások, közös Balaton-part, éjszaka egy hegyen. Tán nem szeret a kislány?
- De szeret.
- Akkor miért?
- Mert nem mindig fog.
- Te azt hiszed, hogy minden örökké tart? Hát semmi nem tart örökké. Te sem, én sem. Csak ne siettessük. Mindennek megvan…
- Igen, a helye és az ideje. Az enyém itt és most.
- Jó, bevitetlek a kórházba. Vagy előbb a rendőrségre.
- Ott nemrég voltam.
- Mit csináltál, te kis hülye?
- Majdnem megöltem egy fiút. Felé dobtam egy téglát.
- Neked tényleg zártosztály kell. Nos, gyere velem.
- Nem akarok odamenni. Anyám belehalna.
- Neked van anyád is?
- Miért? Magának nincs?
- Nekem nincs. Tehát nálad az előny. Meghalt. Tehát becsüld meg az életet.
Magával rángatott. Volt ott egy kis indoház, valami százéves épület. Büdös is volt, koszos, amolyan prolitanya vaskos pálinka- és fokhagymaszaggal. A falak retkesek voltak, az ablakok lényhullamenhelyként maszatolódtak bele az égbe.
- Ülj le!
Kelletlenül leültem mellé.
- Figyelj ide rám. Én tudom, hogy te abban a korban vagy, mikor tele van az ember feje mindenféle zöldségekkel. Ilyenkor mindenki gondol a halálra is. Ilyenkor annyi rossz történik. És a jókat is rosszul reagáljuk. Érted ezt? Nos, talán nem vagy dilis. Mégis valamit csinálnom kell veled.
- Nem kell semmit sem csinálnia velem.
- Tudod, volt már itt gázolás. És nem az a legborzasztóbb, hogy lapáttal pakolják a testrészeket a bádogba. Oh, nem az. Attól csak két napig hánysz. Hanem egyszerre megjelennek a hozzátartozók. Az anya a haját tépi, a férjét vádolja. Megőrül. Legalább egy évre. De inkább őrülne meg harmincra. Annyi kell, hogy teljesen elhülyüljön, s ne emlegesse a fiát. Ilyenkor a férfi felköti magát az erdőben. Nem is kell innen sokat sétálnia. A rajzfilmstúdió mögött. Tudod te is, hogy merre van. Nos, hát apádat te akarod felcsomózni egy fára? Anyádat pedig diliházba záratni? Van testvéred?
- Nincs.
Hirtelen csend lett köztünk. Nem nézett rám. Nem szégyent éreztem. Hanem azt, hogy igaza van ennek a nyakig koszos embernek. Hatalmas vállai közt szunnyadt az óriási feje, igazi lópofájú munkásfajta volt, a kezén vastag ujjakkal, majdnem teljesen kopasz fejjel, inas, izmos merev testtel.
- Vacsoráztál már?
- Dél óta nem ettem semmit.
- Van itt pörkölt. Melegítek neked is.
Nem kérdezte, hogy kérek-e. Csak melegített. Minden savanyú pörköltszagú lett és a maga faragatlan módján megterített a nagy piszkos kezével.
- Egyél! – mondta és én ettem.
Jól esett, megnyugtatott a meleg étel, s az élet rejtett igazságai egy zsebkendőbe kötve ettől az embertől. Néztem, ahogy eszik. Halántékában lüktettek az erek, minden mozdulatánál az izmai megfeszültek. Furcsa elmejáték révületében falta be a vacsoráját, s közben mintha láthatatlan erőkkel csapna össze. Jó ember volt, azt hiszem.
Elvette elölem az üres tányért, bedobta a mosogatóba.
- Gyere velem!
Lomhán merült az ég alól egy sötét vasúti kocsi, amit valahonnan meglöktek, hogy erre guruljon, hogy sorsokat hasogasson egymásba. Most láttam, hogy a kezében egy szürke műanyag csövet tart.
Egy halkan csoszogó, nyikorgó vagon mellé ért, s elédobta a csövet. A mázsás acélkerekek hangos roppanással törték össze, szinte csámcsogva majszolták, amíg le nem gurult a töltésen.
- Ez történik a gerinceddel. Legalább három-négy percig elviselhetetlen lesz a szenvedés. Ha rosszul csinálod, elevenen megnyúz. Először lefejti a bőrödet, szétmarcangolja a húsodat. Olyan fájdalmas ez, hogy hol elájulsz, hol magádhoz térsz. És minél többször, annál jobban fogsz ordítani. Aztán idejön anyád, s a kezébe adják a vércafatos rongyaidat.
A vállamra tette a kezét.
- Szerintem értelmes vagy. Megértetted a leckét. Nekem dolgoznom kell, neked meg aludnod. Meg az anyádnak és az apádnak. Tudod, mit? Itt egy húszas. Hívd meg azt a kislányt egy fagyira. Meg vegyél neki virágot. Ennyi elég lesz. Tanulj meg udvarolni. Most pedig mássz át a kerítésen.
Kóvályogva indultam haza Egyik lábammal majdnem a másikra léptem. Fölöttem a csillagok hosszú, átlátszó csöveken folytak le a város vigasztalan fényeibe.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
