Hát törjön az, aminek törnie kell:
varázs, vagy pálca fejem felett.
Legyen ez az elbocsátás
az utolsó. Ezer elfeledett
harc, szégyen, alázat - vagy
legyen bármi - levetett palástja.
Ennél már nem lehet hidegebb,
se távolibb semmi. A vágy már
nem hoz közel, nem repít,
és már nem melegít sajnálat.

Messzi vagy és időtlen,
mint bármi, amit bennem hagyott
pár ócska percnyi léda-léted.
Mindent visszaadok, amit kaptam,
de soha nem akartam másnak,
csak varázsnak. Hát törjön varázslat:
ebben az öldöklő héja-nászban
hamis csókok ne csattanjanak többé,
egy mozdulat se váljon öleléssé,
míg minden széppé lett szavad
már csak gondolat marad.

Tanítottál, én tanultam - rég volt,
mikor még volt bennem akarás
bölcsnek lenni, és a pillanatot
még egyszer és utolszor talán
élvezni egy alvadt éjszakán.
Ölni jöttem, nem csak temetni -
múltat, jelent: téged. Nincs szándék,
vágy, vagy bármily érdek,
ami újra feléd terelné álmom.
Én barackhús csinszkákra vágyom.

Megkaptad jussod belőlem -
így hát elbocsátlak. Cipelj, amíg
el nem nyel ár, vagy salak - mindegy,
csak veszni lássalak. Álljanak bárhogy
a csillagok: sorsom belédfonódott.
Most, mikor a mindörökkét
már nem hiszed - vakítson
nimbuszom zsarnok fénye,
amíg kihúnyok végleg.
Már köszönésedet sem hallom.