Elül a zöngés a szóban. Elhallgat a bú gregorián hangsora. Kályhába bújt kósza szél sipegésén nem mereng el éji kaloda.
Tolvaj neszeket nem ejt a tüdő, éh nem kaparász a gyomor falán, tétlen kézben íz nem ropog, toll sem fog, csak a csend - jaj, égető csalán.
Óra nem lüktet osztott időt, lábujjon szökik összes elektronja, míg a zsebre vágott negyven évem régóta a süketséget ontja.
És mindig hittem, hogy bűnöm nem volt soha, talán titkom is csak alig, ha elmesélném minden nyaram, ki sem tartana éjféltől hajnalig.
Tagadjam? Nem kerestem, s nem találtam, ajtóm menedéken állt őrt lám! Nem hallottam meg azt aki szólt, kivált, ha csendes volt. Bocsáss meg, apám! |