A börtönblokkban nyüszítve zárul minden lakat,
a Körúton már három napja hordják a holtakat,
vérízű esőkön csüng ide arcunkba az ég,
alvadt vérszagú tél már az utolsó menedék.
Ki tétován csak remélni mert, savba ölték,
lázát festették az arcába himbált villanykörték,
ágyékuk sárrá vezekelt, s vérük a nem alvadó vád,
a szürke börtönudvar gerincoszlop-barikád.

A börtönblokkban halált himbál a villanykörte,
az Isten is csak halottakat lát itt körbe-körbe.
Szél hördül a bitófaárnyékos falak alatt,
megszentelő bitófanyögés… Hányszor hallgattalak?
Minden este hánykolódó űrt nyit rám a rácsom,
keresztté lesz igevető ujjam most a rácson.
Isten mellén vérbuborékot fúj a dárdarés,
benne szállok, míg alattam halálos a dobpergés.