Most látom meg a legszomorúbb arcodat, büszke fintort, ajkad, az ágyszagú harcokat,
kóstolom még melled, ostyafényű bőröd, húsomba nyal az éj, s mint tompa tőrök,
felsebez az alkony, az ősz, az összes nap, az alkonyéhű fák kivérző ujjal áldanak.
Haja szagát kifújja a szél, s míg kontya itt, álmodja az estek anyaszagú rongyait
kezét, az arany templomajtót, hol nyikordul a lét, kalászszín ujjait, ahogy takarja mellét,
mely tenyeremből dongó lombú dombra vitt, míg a dél az égbe mártja fehérlő combjait,
boldog szép bokáját, s rajta sarlóléptű holdat, haját, mely árad, mint vízben a vegyi oldat, langyos ölét, ahogy ölemmé olvad...
Joó Attila festménye
http://www.festomuvesz.hu/jooattila/kepek/2008_06_16/Akt8.jpg |