Mint gyermek, ki az égi boltíven kilesett,

bennem is feléledt a pipacsos vén határ,

hol kitárt mellkassal hevert el az öreg nyár,

és felette szíve, a vérző nap verdesett.

Forró szelek füstölték a szikkadt dombot,

s a magas tüzű nád úgy ingott, mint egy vak,

A virágok ott messze tátogva hervadtak,

s bogár búgott, mint az esti fáradt dorombok.

Így lángolt el bennem is a késő nyár,

mely már csak a hallgatag őszre vár,

mi halk esti fényként gyúl a rőt egen.

De a szél a fekete esteken,

úgy rohan elém, mint a régi holtak,

kik a nyár nyomorán át rám hajoltak.