A világ halottasháza a nyarak vége,

kopár vidék fölött az ég a halotti lepel,

ledőlt farönkök gyászos hada térdepel

a tépett hasú felhőraj elébe.

Egykoron a hosszú fasor és a park

diadalmas hadi útja volt a szeleknek.

Ma a záporok szakadt lombokat temetnek,

s az égbe a vihar vad villámokat mart.

Minden évvel visszatér a milliónyi holt,

lomb, ág, bogár, mind egyszerre haldokolt,

s lobbanássá gyúlt a párák közt elégve.

Majd a forró ősz a fényből új kaszát fen,

és én e komor tájjal együtt öregszem

az Aratás Urának fénylő tenyerébe.