Az őszi est, mint szegény rokon,
úgy kullog az udvarokon,
s körötte a lámpa fénye
alig lobban,
csak a dülledt szemű hold az,
ami jobban
ég,
s a szobákra ámul
a késő éji
csöndesség.
Úgy ahogy a holtak,
kiket megcsókoltak
száraz ajkú asszonyok,
sápadtan bámultak a lámpák,
ahogy a száraz ágak
kalimpálták
a hóval vicsorgó szelet.
Az éjszaka tántorgott a város felett,
hóna alatt a gyárkémények,
mint korhadt két mankó,
így koldult már fényt
e szent halandó,
de csatakos bundájával lépteibe áll
a fehér köd,
s bűzt csaholt a lábainál.
Olaj bűzét, mely rozsdás hordók
aljáról káromlott az éjre,
s a karmos vasállványok
híztak üszökszínfeketére.
Csak a külvárosi gyárak szaga
zuhogott az égre,
de ráterült a tetszhalott éjszaka,
s pára lihegett a keményre.
Csarnokok ölén iszonnyá égett a munka,
ahogy nyersacélt fialtak az üstök,
s az égből kihűlt embervadak ámulták a
bozontos kéményfüstöt.
Az ég alatt szúróssá lett a lég,
a fényszálkás jégen
kristállyá nőtt a buborék,
s a szikár tollú szárnyas neszek
néha még felremegnek.
De ahogyan régen,
mint az Istent kétezer éve
kopott köntösében,
az eget átszúrta a szög,
karó, palánk vagy egy ág,
s alatta dézsmált a nyomorúság.
Amott néhány ablak, mint apró láng,
de itt mindenhol csak üveg, deszka, szilánk,
vas és acél, majd beton remeg.
Messze a fénybokrétás rossz utakon
pattogó autólámpák fehérlenek.
E világot itt sem őrzi más,
csak néhány lakat,
s az erre járókra csak
a mozdonyok vonyítanak.
És ha nappal néhány vagon tolat,
az sem más, csak firkás bús rajzolat,
mint a füst is,
mely kormot öklend az égre,
s a nyári nap mázolja
a vörös padokat feketére.
A melegebb napok,
mint az ölelés csendje,
átlobogták a tereket,
mint a tűzbe hajló ágak,
csendesen merengve.
Itt minden széthull,
az ember
állattá iszonyul.
De ha jő a vigasztaló éjjel,
halkan temeti el mind
a Világ elhalkuló ütemével.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
