kávéházi naplemente -

a teáscsészékben a felsötétlő árnyak

megsűrűsödnek.

Az este újságpapírronggyá olvad,

s ahogy magamhoz hívlak

már későre jár -

valahogy megmerevedik az élet.

Szívverésedet,

a gyomorfekete csendet hallgatom,

s a ritmust, ahogyan a harangok

(a régi teáskanál-nyelvek) fölöttünk összegyulnek -

a kopottas abrosz vászonrebbenéseit:

az elfolyó gátakba bedermedt életképeket.

Hát így alakult.  

Látod, minden mindhiába volt;

megmondtam: ha hozzám bújsz, a trachea-pengék

ádámcsutkámból az állkapcsodig hatolnak

s a házunk is fotokópiává lesz: se Holnap,

de tán már Ma sincsen benne, csupán egy

hús-festmény; a szeretve értett némaságba,

a kövekre hulló magvak halálordítása.

Zokogva vágtat,

fenékig üríti a magányosság kelyhét a vándor,

álarcot vet az arccá vált fogsorokra,

tanulja a vakolat, a nyers hús igazságát: porba,

a cukorbarna alkonyatba hasít kézfejével

múlatja a megroppant időt, csorba fénnyel

az éggömböt a földbe rejti, a Holdat a Napba:

a feltámadást a kárhozatba.

S ha azt mondják neki, léteznek más szemhatárok,

"akár az emberek" mondja "én várok

valamit, de már nem valamire:

ki bennem volt, hidakat égetett, s élve

eltemetett mindent ezen a szemhatáron,

(ha vannak még napok, én többé nem várom őket) -

mindig is az utolsó voltam,

ahová tartoztam,

végül oda jutottam."