Vannak idők, mikor nem fontos semmi:

 Nem számítanak a kulcsra zárt zajok.

 Az se, ha maradni kell, vagy elmenni;

 sem a csuklódra tekert fémhuzalok.

Vannak, akik felett eljárt az idő.

 Nincs se bűn, se jótett, se tompa közöny.

 Nincs, ki rád lépjen, és nincs üdvözítő.

 Nem számít a mosoly, vagy kiömlött könny.

Olykor mindenki magába zárkózik,

 néma hangokkal, áttetsző színekkel.

 A tövig égett gyertya is kialszik.

 Élt még a Nap is, de nem kelt fel reggel.

[...]

A hóban térdel egy meztelen ember,

 melle előtt a karját összefonja.

 Betakarja csendben a fehér tenger:

 s jégszoborrá dermed a földre rogyva.