Ha van, amit gyermeklelked megtartott magából,
és van még talált ismeretlen is hozzá, ami vonz,
ha sötétben téged is a félelem forgácsol,
akkor arany szívedben még csak olvadt szín a bronz.

Ha van, mit ifjú esztelenség megőrzött benned,
és van, ami bohó pillanathoz dacolva köt,
ha bocsánatért csak mosolyogsz, s mást nem is kell tenned,
akkor még az ifjú lelkedet sem oldotta köd.

De ha túl vagy mindezen, és már görnyedt tér az asztal,
gyötrődve, a sorokat ujjaid között morzsolod,
s ébrenlétedben, de álmodban sincs ami vígasztal,

akkor dobd el a verset, mert még előkeresheted
az öreg szekrény mélyén kuksoló gyermeklelkedet,
és a kopott lapokon albumba zárt ős mosolyod.

Utóvers:

Ha mégsem tennéd,
pedig ha tudod is hol lehet, 
de úgy gondolod, 
hogy a lelkedre már egy néma őrszem,
a semmi les,
és a szemfüles kaszást hiszed kószálni 
a szobádban, 
és hallod is tán a kis neszt,
mikor levágja súlyáról az órád,
akkor tekerd csak meg jól az orrát!
és nevetve meséld el neki mindezt...