Étkem rég nem légyke, brekk!

Csipsz, kecsöp, cukorka, sznekk,

pizza, hambi, kóla és

mindenféle tháj-evés.

Étkem rég nem lárva, brakk!

Szója, műzli, és abrakk,

édesítve tűlevél,

bármi, mellyel ellevél.

Unka munkám rég nem brekk!

Tóban már nem éneklekk...

Házam is volt, egy barokk,

intézményi tósarokk!

Mit mondhatnék angyalom,

tócsa lett, varangy alom.

Édes vízem immár brakk,

lakcímem dunsztos barakk.

Innen száll a vágy elő,

lelkem rongyos ágyelő,

nem jár nékem martalék,

mért nem nőtt rám nagy marék?

Elkerülhet tán e krakk?

Kis fohászom helyre rakk?

S isten brekkent – hallgatom,

kétéltű ez alkalom:

"Mért kvartyogsz hé! Kérdem én,

mért ez unka vélemény?

Házad romló, csúf, barokk,

megvettem, bár nyúlfarokk!

Étked sem jó? Mondd csak Brekk!

Csipsz az semmi? És a sznekk?

Elméd hol jár?  Döglegyen?

Rendben, nyeld! De csönd legyen!”