Nézd, hogy beszél hozzád a szürke szempár,
oly beszédes e hallgatás - hang nélkül
szól, de érted szavát, s ha kéred, megvár,
mert érzi szíved, és ezért nem vénül.
Tudd hát: hiába száll felhő mifölénk
viharral zúzva szét hiú reményünk!
Álnok folyó! Hiába zúgsz dúvadként,
tajtékot fújva: átok, fuss előlünk!
Én nem kértem átlagéltet, bár néha
sírva nézem múltam, búsat álmodván,
de érzem, én is szürke lettem: még ha
híres porszemként élek is ezután.
     Az őszi pára fátyolként borul rám,
     most köd-hűvös könnyel sírdogál ruhám.