Láttad-e már az én világom,
a békés őszi tájon
enyésző eget,
a színehagyott réteket, mit kifosztott a meleg
esti szél,
a dombok komor népét, mely a fellegek
alatt hol arany, hol borongó zöld,
s messze a hegyet, mely kéklő árnyat ölt
magára, s lompos szeleket,
a Múlást, melynek arcán ezer jelmez,
vigadózik, s nem kegyelmez
ősz és ősz között.

Hogy szerettem látni a messzeséget,
a rétet, mit a nap már arannyá éget,
s mely fölött az ég nem ér véget,
békés várost, tornyos büszkeséget,
hajlott hátú utcák ölelését,
boldog nőket, ahogy léptük táncán
kicsiny mellük megremeg,
a Virágfényben megfürdőző gyermeket,
lassú kutak hullám-fürgeségét,

Látod-e a házak alján üldögélő öreg koldust,
ahogy görbe ujjal filléreket szedeget,
az egész csengve zúgó Szegedet,
házak lomha nyáját,
templomok tornyait,
amint az embert vizsgálják,
a lágymeleg utcákat,
miket ősszel arannyal locsolnak a fák,
s a reggeli ködben,
a sok száz palotát,
mely nekem egy mesebéli Bagdad,
ahogyan messze ellebeg.
s este a lámpák karcsú lángját,
az ezer égbe nyúló szellemet.

                          
És a titkos világ határain
felnyílnak az egek,
s az elvágyódó szomorúság
a túlvilágból integet.