Én augusztusom,

álmaim gazdag palotája,

még zölden harsansz,

- még van elég erőd, -

de lásd, én elfáradtam,

hiába lépek napsugárba;

már csak a pusztulást

rajzolja elém zsarnok,

holt jövőm.

Tegnap langyos házfalak árnyai

dőltek az esti útra,

- minden sziluett szomszédba nyúlva -

egy ölbeejtett kötetet babráltam,

s tűnődtem egyedül:

(mennyivel könnyebb volna,

ha nem kortyolná föl lelkemet a

durva kerti murva)

a közelgő ősz megöl -

valahol mélyen,

legbelül…

A nyár mindig széppé szül,

és megvált engem:

feloldódnak bűneim

az augusztusi mennyben,

lelkem titkon a legbongóbb

akkordra hangol,

a nyári ég legtündöklőbb leplei

alól szól…

Jól tudom, már adósa vagyok

sok bűvös képzeletnek,

melyben két szép óhaj

és még szentebb vágy növekednek:

én augusztusom,

tégy most is kedvemre,

tartson még sokáig ez a „szép” -

ne hagyjon itt a nyár,

maradjon a Kedves,

ki mellém odalép,

s örömöt hoz,

megnyugvást és verset, -

s ki egyetlen szavával

az összes fényt

szobám sötét sarkába terelget.

[…]

Én augusztusom, segíts!

Már nem hiszem,

hogy történhet velem még csoda,

de mondj ellent!

Kérlek, mondd, hogy „tévedsz, ostoba!”.

… langyos házfalak árnyai

dőlnek ferdén

még mindig az esti útra,

- de a borkék égen

mintha azt látnám:

már minden olyan nagyon mostoha.

Hány éve szeretlek…? Százada…?

Ugye milyen rég' volt, mikortól

dallamot adtál a zenének,

mely a budai hegyek fölött fénylett,

úgy, miként az augusztus éjszakai

tiszta

égi fények…?

Szépséges augusztusom, - én félek.