Mikor a gyanakvó nappalok elcsitulnak,
(csillaghozó este! ... adj nyugalmat...)
a hosszú vasárnapnak végre itt a vége:
eltűnik a hajlott ívű, néma messzeségbe,
nő az árnyék - majd a hegy karjába hull,
és úgy lesz egyre nagyobb, ahogy alkonyul.

Vajon megérzed-e ilyenkor rádcsukódó szemem,
ahogy benned örökké saját magam keresem? 
...tudod-e hogy látlak, ahogy verset írsz,
ahogy kezeddel magad elé igazítod a papírt,
és hiába hull már a pelyhes sötét,
még tűnődve simítod az asztal felszínét:
ujjaiddal kis köröket rajzolsz,
és mélyen, belül
már az édes, csereklyés őszre gondolsz.
Várod a borongó fényt, ahogy a rőt láng szertefut,
látod lent, a völgyben az álmodó falut,  
ahogy alkonyattájt bezárják a hátsó kertkaput;
hallod, ahogy sün motoz a rézszínű avarban,
majd a hamvas égig felnő az esthomály lassan...
Április eleje van, de te már azt látod,
amint szőkülő ködökkel felébred naponta
a tépett gyertyánfa ágán
az őszidőnak első rozsdafoltja.

Ma a tiszta, puha, éji csöndességben: némán,
te az őszre vársz, én a nyarat marasztalnám...
Lásd, én csak nyáron tudok boldog lenni,
máskor sulykos a lelkem, mint a hitvány kenyér.
A tél meggyötör, átad a kétségbeesésnek,
csak áprilisban éled újra bennem a remény,
mikor a hegyek, ...a Duna, ...a lombok zöldje,
a napsütés forró zümmögéssel csak az enyém,
az egyhajú virág lándzsás levele térdepel elém,
és az akác sűrű, bódító illata a te hangodon zenél.
...és ma a ferdeszálú, délelőtti fényben
gondolatban mosolyt küldök, bíztatást, erőt,
s a hideg csillagokat
kigyomlálom mindet, a kitavaszodott város fölött.

...mert hiába van minden, és hiába vigyázol,
akárhová megyek, mindenhol hiányzol:
örökre, és centiről centire szőttelek meg
emlékképeimnek boldog önmagából.