Romos a kőház, a kapuja tárva,

s az udvarán bántóan túl nagy a csend.

Kopott ruhában ott ül egy leányka,

s a szerteszét heverő múlton mereng.

Lesi az utcát, bár szeme se mozdul,

a nyugalmat régóta nem hiszi már.

Sovány testében az ösztön csikordul:

s egy bábuval kezében játszani vár.

A kócos kis  babát ringatni kezdi,

s már dúdolna hozzá egy lágy dallamot,

de hangját az iszony felébe metszi

és kezébe fojt minden mozdulatot.

Egy robbanást hallott, riadtan eszmél,

szeretné hinni, most csak dörgött az ég.

Szőne egy ábrándot arról, hogy nem fél,

de gátat szab benne a keserűség.

A rémület úrrá lesz rajta végképp,

leejti a bábut, s meredten bámul.

Nem érti, miért, de szitkozza s rálép,

s dühétől két szeme szűkül és tágul.

Ugrálna rajta, még taposná s törné,

ám kis testét megrázza a döbbenet.

S mint ki szégyenében magát megölné,

hogy látták-e, félve körbe nézeget.

Fejét lehajtja, így megnyugszik végül,

a bábuhoz hajol a bocsánatért.

Gyengéden tartja, már magával békül,

és úgy ért meg mindent, hogy semmit sem ért.

Majd gyorsan indul, mint akit már várnak,

( évek szaladtak el a percek alatt.)

S bár üldözték ma is iszonyú árnyak,

egy újabb nap múlt, és még gyermek maradt.