A lépcsőt más emelte, ő csak egyre mászott,
s titkolta gondosan vicsorgó fogsorát.
Az ég felé köpött, szórt szitkot, mérget, átkot,
s a bűneit fényes szelekben mosta át.
Az ökle pusztított, s vérben fürdött a sarló,
szavára csontokat tördelt a kalapács.
Mert őt szolgálta mind, ki aljas volt és gyarló,
bújtatta gyermekét az asszony és az ács.
Markában sírt a múlt, s lángolt körötte minden,
vigyorgott gúnyosan, s üvöltött: én, az Isten!
S kitépett szívekből kovácsolt csillagot.
Szeretni nem tudott, eltelt a gyűlölettel,
hol árnyékot vetett, világnyi fény veszett el,
s amerre járt, vöröslő foltokat hagyott.
(megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
