Nyári óda
1.
Mesélnem kell, figyelj rám kicsit...
Ma az újra visszatért nyárral
a békétlenség bennem végre konokan hallgat:
és a júliusi, könnyed, tarka pillanatban
ismét megtaláltam
a bűvös-édes, egykor-volt nyugalmat.
Szeretni - bátran - mondd, hogyan tanítsalak...?
Álmodom: szabadok vagyunk és
sehol, senki, semmi sem áll az útba,
vagyunk, mint két egymásba hajló líra,
s látom, ajkadon miképp olvad át a szó
egy röpke, kedves, lázító mosolyra.
Igen, te folyton pörölsz az illanó Idővel,
mikor nekem a nyár
maga a rögzített Csoda,
míg te visszavágysz a tűnt időkbe, őszbe;
én egyre csak félek: jaj, a Chopin-noktürnös éj
- lehetséges? - vissza nem tér már soha...
De nem, az nem lehet:
tiltakozik lényem minden íze-része,
s egy percre befed a vad rémület maga;
dőlt hajótestbe áradhat így a víz a léken,
majd végképp elsüllyed,
és birtokba veszi ott lent a hűs moha.
2.
Mert nincs hatalom, mi ezt a lázat kioltsa,
ilyen vagyok, így vagyok érzéseimnek foglya:
a Fenyves lejtőn, nézd, összerezzen a
tegnapról ittmaradt, csillogó szemű tócsa -
és sose hidd,
hogy mindez csak tűnő délibáb volna...
Minden napért, percért hálásnak kell lennem,
még annak is, hogy a mai fülledtségben
a Káplár utca ötben
veled együtt álltam a szürke ház előtt,
hol József Attila élete fájt lüktetve
a sötét ablakkeretben,
utolsó napjait várva betegen és tétlen.
Ismerem jól ezt az érzést:
a gyökértelen ember két üres kezébe
csöppenként hull
az éj
fekete vére.
3.
Nézd el porszemnyi vétkem:
- belátom, balga önzés szülte -,
igen, szeretem a nevedet kimondani.
Kimondani becézve.
Mondd meg...
Hogyan tanítsalak téged
félelem nélküli, önfeledt érzésre...?
Olykor tilalomfák sorfala előtt
lépdel a mohó gondolat,
és hiába, hogy a szív tervez -
bizony, néha a perc meghiúsul,
belőle semmi sem marad,
csak a tépett akarat-pehely...
De te semmit se félj:
minket mindig befogad a Civitas Dei,
hol a hangsúlyos mondatokat
mind vers-igába hajtjuk,
de a csupasz és rideg valóságot
- mindet - hangsúlytalannak halljuk.
4.
Ma már forr a napfény sűrű méze,
örömében csöppenni akar a zöld levélre.
Hát adj nekem nyugalmat, kérlek,
légy velem, szeress, mint eddig,
tudjak még élni, megköszönni az égnek,
hogy kínzó látomások most nem gyötörnek,
és beléd kapaszkodhatom,
létezésedbe és szavaidba,
erős kezedbe,
akit a madonnaarcú Anya
csakis nekem szült meg.
Még adj időt, és maradj velem, kérlek.
5.
Most nesze kél a sápadt, nyári estnek,
karcsú szilvafák közt halk sóhaj a vágyás,
ablakokból dőlnek halvány, vékony pászmák,
s mindenfelé apró fény-ösvények lebegnek.
Többé ne aggódj, mi történhet velünk.
Mi ketten úgyis újraszületünk.
Nézd csak! A júliusi éjszaka
csillag-csigolyái
mind világolnak nekünk... | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
