Szürke, fáradt szirmot bont a tiszai köd,
némán mereng a nagy híd,
a tompa fények tánca mögött
az álmos utcán pihennek álmaid.

A szobában az éjfélt hallgatom,
lassú percek hullnak halkan,
és végig folynak szelíd ajkadon.
Melléd bújok, de lámpát égve hagytam.

Csend van, csupa szürke árnyék.
Hallgatunk. Te lehunyod a szemed...
Szólnék, hogy várj még, -
de már elragadt az álmos, bús Szeged.