Felkelek reggel és érzem:
a térdem már megkopott;
és időnként ott is fáj már,
ahol amúgy nem szokott.

Csókolom! – köszönnek az ifjak
- naponta legalább száz -
s szépen tudomásul veszem,
hogy már mindenki magáz.

Régvolt tüzek, hosszú éjek,
harsány cimbora kellett,
ma jobban érzem önmagam
búgó kandalló mellett.

És a zaj… a zajból elég!
BÉKE az, amire vágyom!
Járjanak itt gyermekeim:
Csöndfiam s csöndleányom!

…Halkabban nézem a szépet,
s látom is… ez tán semmi;
de lehet, ebben van minden:
ilyen öregnek lenni.