A város oly közel, de mégis messze van,
idáig nem jutott vonat fütyülte máz.
Kifosztott holnapok, itt hagyva mocskosan,
s romok közt roskatag, lakatlan, régi ház.
Porlepte ajtaján eltévedt légy matat,
penésszel fest a csend, pincében gomba nő.
Szétmálló múltakat vigyáz a rossz lakat,
s a lépcsőn ott lapít egy párja tűnt cipő.
Az udvar rég halott, megfulladt macskakő,
sár, tócsák, törmelék s egy rozsdamarta kád.
A vaksi ablakon kinéz a volt idő,
köhögve fuldokol, majd állott bűzt okád.
Árnyék a ház előtt, pedig se nap, se ég,
a járda foltjain a tegnap térdepel,
s amott bódék mögött, hol fényből nincs elég,
az éhes utcalány már csontot ad csak el.
Lassan lehull az éj, és mindent eltakar,
sok fásult mozdulat lustán egymásra dől.
Álmok, ha gyúlnak is, kialszanak hamar,
s reggelre nincs terem megint a semmiből.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
