I.
Tegnap velünk volt még.
Mindegyikünkkel
Külön fogott kezet.
Sóhajtva szólt, keveset.
Ma már csak a csend tapintható:
Reszkető hiánya tökéletes.
II.
Ennyi, fiú. Továbbmegyünk.
Görbülő kövek morzsolódnak
Lassan ujjaink között
Csend-zajosan.
Eggyé válunk az idővel
Csodát hazudva magunknak
E korszerű döbbenetben.
Továbbmegyünk.
III.
Volt idő, hosszú, szeretetlen.
Akkor csak jelen voltunk
Szótlanul egymás mellett.
Hamar elragyogott
Az a néhány
Kegyelmi pillanat,
Amikor feltételek,
Kényszerek nélkül
Elfogadtuk egymást.
Magam vagyok most.
Szeretném, ha megáldanál.
IV.
Sikoltó visszadöbbenés,
Hallgatag emlékezet:
Szerettél s nem feleltem.
Hiába szólnék. Távolodsz már.
Hiába látlak álmomban,
Ahogyan a kivágott fa
Törzsére dőlsz.
Öleled, hoznád be
Az udvarra, a házba,
De nem bírod egyedül,
Alig kapsz levegőt,
Csak intesz nekem
Türelmetlenül.
S én rohanok feléd:
Ismét itt vagy velünk!
V.
A hely, ahol dolgoztál, éltél,
Persze megváltozott.
Ám mi mostanában azt is
Fejlődésnek látjuk,
Ha múltunk eltűnik nyomtalanul...
VI.
Csendes a temető.
Sírodnál mécsesünk
Egyenes lánggal ég.
Istenem!
Miért nem segít
Az emlékezés?!
Hova távolodsz, Apa?!
Súgd fülembe
Utolsó tanácsod,
Amit én, a makacs,
Örök gyerek
Végre megfogadnék.
Ma már tudom: ha némán is,
Ha viszonzatlanul is,
Ha fájdalmasan is,
De szerettél,
Szerettél mérhetetlenül!
Tudtad előre:
Gyászában az ész
Soha nem jut tovább
Közhelyeknél,
fekete-fehér-szürke
Márvány sírköveknél.
Csak áll ostobán,
Ha a szív-emlékezet
Harangja utolsót kondul.
Míg élek,
Szívem, agyam
Emlékezik Rád.
Én nem feledek.
VII.
Azt mondtad mindig:
”Számíthatsz rá,
Sarkadban jár folyton,
Munkamániás.
Acél fénye villan
Jéghideg éjszakán,
Sohasem törik el
A kaszanyél.
Ne érjen váratlanul,
Ha megtalál.
Készülj erre, míg élsz!”
VIII.
Elnézek a város felett,
Elnézek a falu felett.
Morcos, sötét szelek hajtják
A decemberi égen
A tébolyult fellegeket.
Karácsony angyala
Oson mellékutakon.
Egyedül jár,
Csikorgó lépte visszhangzik
A hómarta domboldalon.
Társául szegődtem,
S most arra ballagunk,
Ahol még nincsenek nyomok.
Fel, fel, meredek utakon!
Régi templom árnya
A lámpafényben.
Előttünk keresztek,
Mögöttünk az éj,
Alattunk a házak.
Sírodon a csonka mécses
Még mindig
Egyenes lánggal ég.
Hova távolodsz, Apa?
Karácsony angyala
Eddig hallgatott.
Ám ebben a percben
Gyermekkezét
Vállamra téve így szólt:
„Veled marad mosolya,
Életedben emléke rezdül,
De most el kell engedned Őt,
Különben elsodor a fájdalom.”
Elnézek az utak felett,
Hazaindulok.
Ma már senkivel
Sem találkozom.
2000. január
 |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
