Szótlan idő tolvajként oson,
laza faggyal felesel hangtalan.
Ipari dérre ipari hó hull,
köd-ülte éjeken leszáll a tájra,
mint a nehéz sorsú türelem,
lassú, fehér madara, mely ott
fészkel reszketeg bokrokon,
embergond gyötörte fákon,
eltaposott ösvények tövében.
Csöndje a csöndem, az enyém,
akár az elfeledettek emléke.
Mintha a múlt nehezéke űzne
el innen mindenkit, ahol még
minden egybering: érintés, szó,
tettre kész jóság. Nyomukban
inaló pillanat, és csak a hó jár.
Szótlan idő oson, törik az ág,
s néma délkörök hűlő árnyain
hintázik a szél. Mi maradt még
belőlünk, ami emberként felel
az embernek, örök ismerősnek,
és a tájon átfutó idegennek?
2017. február 16.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
