Régen beszéltünk, van vagy negyven éve,
nem tűnt fel eddig, hosszú volt a csend.
Most úgy igyekszünk, mindent félre téve,
akárha tudnánk, mindez mit jelent.
Ajtót nyitunk egy ismeretlen útra,
elmondom ezt, s te elmeséled azt.
Minek hazudnánk, semmi nem lesz újra,
s ha szebb a szó, úgysem nyújt több vigaszt.
A sóhajok sok mindent eltakarnak,
a mondatok közt ott a félelem;
szemünkben mélyen álmok és sugallmak,
így nézünk vissza, át az életen.
Időnk kevés, talán majd fent a fényben
elég lesz egyszer néhány pillanat;
s akkor lehet, még jobban is megértem,
miként köt hozzád az, mi elszakadt.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
