s a ház kiment az ablakon át.
III.
Belejajdul e tápos televénybe
ronggyá gyötört szerszám-sikoly,
mit az örök szabályok kényszere,
kínja tol. Tovább miért is kellene
húzni, vonni, nyaggatni, nyúzni
vasat a vasra, betonra, fára más
ruhát adni, hogy puszta csontja
rongy-ruháján ne látsszon át?!
El sem kerülhetem ebben a korban
Attilát, ki most magában ődöng
gondjainkra hajoltan, s leírja
újra meg újra „édes hazám”.
fogadj be, fogadj be végre már!
Buksi medvék láncukon taposnak,
„máma már nem hasad tovább”,
s rozsdás sínekre rossz arcok hajolnak.
IV.
Zajgunk, zörgünk, vonagló vergődéseink
csörömpös hangja az égig ér. Kezdő és
végsebességünk alapjárat. Lélegző vakolat
alatt szöszmötöl, majd elalszik a gyík.
Rebben a szem, hullik a hályog. Hajnalra
riad a test, s azonnal gyötörni kezdi
a keserédes öntudat. Sóhajt, lemondón
legyint az egészre. Megint másoké a béke.
Hiába motorizáltak, gyalog vannak ők is,
bár begyömöszölték a félelem minden
lóerejét karcsú dobozokba, hiába zárnak
jól a szelepek, valaki hiányzik a táncból.
Maradsz, aki voltál.”Szem a láncban”,
olcsó, szabad préda, akit a süket éj
szeldel, cakkoz darabokra. Bár őrjöngő
luddita lennél, nem ily sült hal- néma!
Maradsz, aki voltál. Mindened romlik,
porlad a kezedben. Nem munka ez már,
csak vonagló reflexeid vitustánca.
Nem érdem, dicsőség. Csikorgó kényszer.
Maradsz, aki voltál. Untalan olvadó egek
izzadó kovácsa. Nem a holnapok kovásza.
kínzószerszámaid magaddal viszed a sírba,
hogy zajongj, árván az örökkévalóságban.