Amint az est leszáll, fény gyúl a másik parton,
s meglátom holtjaim felcsillanó szemét;
hol bármit kérhetek, csak merni kell akarnom,
szavamra színes jelmezt ölt a pőre lét.
Rég elveszettnek hitt utak nyomán bolyongok,
s szédülve lépek át a holnapok ködén;
örvendezek, mint lepkét kergető bolondok,
s egy lámpavasról szirmok hullanak körém.
S a híd után, hol tán a vén idő se járt még,
ezüst folyók csöndjét isszák a csillagok;
az arcom ráncain fehérlik minden árnyék,
ott ébredek s az boldogít, hogy itt vagyok.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
