Elsétálok lassan a kerti padig,
szomorú égre néz a föld, a konok;
félig alszik, tán álmodik valamit,
bakancsom alatt a fagyott fű ropog.
Az almafa is fázósan megrezzen,
fent középen árva alma egyedül,
egy éhes rigóra vár a hidegben,
nekem messze van, elérhetetlenül.
Néhány lépésnyire vitt csak a lábam,
elszórt jégtócsák és repedéseik
kísértek a kertben, amíg megláttam
bennük a bűneim tükörképeit.
Ilyenkor elcsöndesedik az ember.
Kell az néha, hogy önmagunkba nézzünk,
hajszol és kerget a hideg december,
- vagy talán az űz, mi isteni részünk.
Elmerengek, talán egy pillanatig,
mert a várakozás időszaka ez:
furcsa, hogy a szív mélységes titkait
mi tárja fel, és milyen mély titka lesz.
Feleségem hív, a hidegről beküld,
a szalmakoszorún lila gyertya ég;
Krisztus titokban az asztalunkhoz ült:
boldog meleg van és ránk nevet az ég.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
