I.

Úgy néztem fel rád, ahogyan
egy festményt figyel az ember.
Saját magányomban voltam
a hűvös templomi csendben.

Szomorúan síró szemek,
időtálló árnyalatok.
Megfognak, nem eresztenek;
bennük várok és hallgatok.

II.

Már másodszor pillantok rád,
szörnyedve tapintom sebed.
Fogod a töviskoronát,
és a lábaimhoz veted.

Másik énem idehozod,
És mint tükröt, elém teszed.
Véred a testedről csorog,
míg csuklódba tépnek a szegek.

Nemcsak tiéd a fájdalom.
Nekem is épültek keresztek.
A magamét kiválasztom,
súlyától a porba térdelek.

Arcom befedi a homok.
Kérek egy segítő kezet,
amivel majd felállhatok:
ezt kérem mindenek felett.

III.

A lelkembe tekintenek
a mélyre hatoló szemek,
majd óvón felsegítenek
a földről angyali kezek.

Torkomra forrtak a szavak.
Parti hullámként megtörtem…
Mert én is megtagadtalak,
akárcsak mások énelőttem.

Vedd le rólam árulásom,
és a gyáva kételyeket.
A Te bocsánatod várom,
ha mások elfelejtenek.

IV.

A templomba ma is járnak,
adakoznak a szegények.
Gazdag bűnösökre várnak
az üres gyóntatószékek.

V.

Hallottalak, Uram, belefulladni
értünk az utolsó sóhajodba.
Éloi, Éloi lámmá szábáktáni?
Én nem akarom ezt mondani soha!