Mi mindent adtál, nem lehet felednem,
miként szerettél, meg nem érthetem.
Voltál a csend, ha mennydörgött felettem,
s lettél a hang, hogy szóljon énekem.
Most dúdolok, Téged mesél a dallam,
a holnapot, mert tudlak, elhiszem;
s nem féli Rólad elsuttogni ajkam:
nem leltem én még többre senkiben.
S egy nap, ha majd utolsó versem írom,
s az, hogy ki olvas, már nem érdekel,
sorok között a hófehér papíron
a lényeg és a legszebb fény leszel.
|