Leírom a szót. Forgatom, pergetem,
mint méhész a mézet. Attila él.
Mindig is itt volt közöttünk,
az után is, hogy tévedésből
Szárszón a vagonok közé lépett.
Élni akart, százszorosan élni,
s nem lesunyt fejjel, fogvacogva félni.
Attila él.
Láthatod őt ma is, lebontott gyárak,
odvas emlékű üzemek talapzatára lépni,
hogy felragyogtassa felettünk
az igazság egyszerű glóriáját.
Köpenyéből bújt ki mindenki,
aki utána még megkockáztatta,
s megkockáztatja a szót, az árva
nyelven szólót, az öröktől hordozót.
Attila él.
Bőrbe hasító, karcsú pengeként
szisszen a kiáltás: ”édes Hazám”,
s csordul a vér szája szegletén.
Ámulva nézi néhány suhanc,
munkátlan zsivány, mert tudják
hogy megadta élete árát előre
a sorsnak, s nem „hozomra,
újságpapírosba” kérte a reményt.
Attila él.
Csak ezt súgom folyton,
kiszédül belőlem, előtör.
A heveny, lúdbőrző, semmiből
kél, mint a kedélyölő, idegoldó
márciusi szél. Téltelen
kénytelen kiszédül a térre,
s hirdeti néktek féktelenül
újralobbanó erejét.
2015 április
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
