Már nem beszélsz, mint hallgatsz, hallgatom,
csont-színű csended gubbaszt ajkamon.

Amit te látsz, magamba képzelem,
holott szememben, sűrű fénytelen.

Alvó tüdődben nincs több fájdalom,
üresség súlya mégis vállamon.

Ujjad hegyéhez felhők széle ér,
még visszahúzna két dühös tenyér,

bár túl az ajtón, rongyos jelmezen,
lelked lehet, már boldog meztelen...

S elkönnyezem, mit nem hagysz mondanom,
félénk imává olvad sóhajom.