Julcsinak
Tavaly ilyenkor nagy
havak égtek,
tavaly ilyenkor izzott
a január.
Most a fagyott föld
nem rejti el arcát:
pőre rögökbe kötött szürke mulandóság.
Már egy éve annak, hogy elutaztál,
s a vakuló idő nem teszi a dolgát, nem hegeszt
sebeket, s a szívünk sebesülten lüktet monoton
ütemet: öröklétbe értél, s mi az emlékezet
szigetén vénülő Robinsonként élünk veled.
Nem szállunk új hajóra, más part nem érdekel,
csak az, amely felé ketten keltünk útra, remélve,
hogy még együtt érhetjük el. Nem tervezünk
előre semmit, kóbor napok mécsvilága fényünk
az asztalnál, hol szóra hajlik néhány barát,
ki elvetődik hajlékunkba, s velünk marad,
míg a téli nap lehanyatlik, s az est magába zár.
2020-01-15
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
